NPORT

A hét végi négyes döntő előcsatározásai során a keleti listavezető Eger, míg a fináléban a „nyugati végek” legjobbjának számító Nagykanizsa ellenében egyaránt imponáló magabiztossággal diadalmaskodó piros-feketék első helyezésüknek köszönhetően a Magyar Kupa nyolcaddöntőjében folytathatják szereplésüket, ahol az élvonalban remek idényt futó Falco-Szova KC-Szombathely vár Dániel Tamás legénységére.

Bronzban az (egri) vigasz
A hét végi salgótarjáni Hepp Kupa négyes döntő második napjának programja a helyi utánpótlás-együttesek bemutató mérkőzéseivel, valamint Salgótarján és Losonc veterán kosarasainak presztízstalálkozójával vette kezdetét, majd a szombati elődöntők vesztesei csaptak össze a harmadik hely megszerzéséért. A csalódott csapatok csatájának is előszeretettel nevezett kisdöntő első felében az ősi rivális tarjáni gárdával szemben elvérző egriek tűntek motiváltabbnak, s Krasznai, valamint Máté kosaraival hamar el is húztak a kevés elképzeléssel, és rengeteg hibával támadó soproni egyetemistáktól. Utóbbiaknál szinte egyedül a majd’ egy fejjel a mezőny fölé magasodó Csaplár-Nagy Arnold tudott felnőni a feladathoz, ám a húsz perc alatt hét pontig és tizennégy lepattanóig jutó közép minden igyekezete ellenére sem volt képes megakadályozni, hogy a második negyedben 12–17 pont között állandósuljon a feleket elválasztó távolság (26–38).

A nagyszünetet követően eleinte a korábbi mederben csordogált tovább a meglehetősen alacsony színvonalú találkozó, mígnem a harmadik felvonás derekán a támadásban – önmagához képest legalább is – jócskán feljavuló SMAFC váratlanul hét pontra közelítette meg a mérkőzésbe picit belebóbiskoló hevesieket.

Bár a hajrában ismét egy harapósabb egri alakulat lépett pályára, a korábbi fordulatszámra ekkor már nem tudott felpörögni Váczi Péter legénysége, amelynek így egészen az utolsó pillanatokig kellett izgulnia. Hiába űzte azonban övéit a végül ritkaságszámba menő, 15 pontos, 27(!) lepattanós dupla-duplával záró Csaplár-Nagy, a nyugat-magyarországiak öt pontnál közelebb már egyszer sem tudtak kerülni ellenfelükhöz, így Zsemlye Sándorék az előző napi „megpróbáltatásaikat” követően a bronzéremmel vigasztalódhattak.

„Ez a (kupagyőztes) csapatunk!”
Bár a döntő résztvevőinek névsorát, illetve a két finalista idei eredménylistáját böngészve egyértelműnek tűnt, hogy a pillanatnyilag legjobb erőkből álló amatőr együttesek mérkőzhetnek meg a dr. Hepp Ferenc emlékkupa trófeájáért, az aranycsata első szakasza azt is megmutatta, hogy még oly’ remek csapatok is tudnak hihetetlenül gyengén játszani. Talán a nagy tét, talán a kevesebb mint huszonnégy órával a feldobás előtt befejeződött elődöntők fáradtsága tette remegővé a kezeket, ólmossá a lábakat, talán az országos sorozat végső összecsapásának felvezetéséhez dukáló Himnusz alatti feszes vigyázzállás során merevedtek le a játékosok, mindenesetre tény, hogy az első tíz percben gyakorlatilag önmaguk (és a kosárlabda) paródiáját mutatták be a felek.

Már Kocsis meccsnyitó kosarára is majd’ három percet kellett várni, a negyed hajrájába pedig 4–4-es állásnál fordultak az ezen a szinten tulajdonképpen ziccerszámba menő helyzetek sokaságát elpuskázó, a mezőnyből ekkortájt kilenc, illetve tizennégy százalékos „pontossággal” célzó riválisok. A valamivel hamarabb lehiggadó kanizsai gárda a rövid pihenőt követően azután az addigiak fényében tetemesnek mondható, ötpontos vezetésre tett szert, ám ekkor az ismét remek cserének bizonyuló Surmann Gábor végre tarjáni oldalon is megfújta a harci kürtöket.

A lendületes hazai kisember labdát csent, majd Godenát segítette hozzá az egyenlítő találat megszerzéséhez, melyet követően valósággal állva hagyta ellenfelét a szinte varázsütésre feljavuló SKSE. Sebők, Godena és Gorszkij kosarai után immár tízet számolhatott az egyre bénultabbnak tűnő vendégcsapatra a fantasztikus salgótarjáni publikum, ráadásul a 19–1-es száguldást bemutató házigazdák erejéből ekkor már néhány kifejezetten látványos megoldásra is futotta. Hiába kért időt, hiába forgatta játékosait Kovács Nándor, a félidő utolsó nyolc percében egyetlen mezőnygólt sem szerző vendégek egész egyszerűen képtelenek voltak tartani az első negyedbeli kilencpontos termésüket, egy híján harminccal megtoldó piros-feketék által diktált tempót, így a nagyszünetre, ha nem is végzetes, ám mindenképpen tetemes hátrányba került a zalai alakulat (38–23).

  Surmann Péter (fehér mezben) nem csak a tarjániak, de az egész mezőny legjobbja volt a négyes döntőben

A térfélcsere után ismét jócskán esett a színvonal, amiben nagyban közrejátszott, hogy az ezen az estén a támadóhibákra „specializálódó” sípmesterek (a játékvezető-trió tagjai összesen tizenegy alkalommal vették el belemenés, vagy könyökhasználat miatt a labdát az éppen támadó együttestől) ügybuzgalmának köszönhetően szinte egyáltalán nem tudott folyamatos játék kialakulni. A legtöbb akcióját kosárra dobás nélkül záró tarjáni együttes érezhetően kizökkent a ritmusból, ezt kihasználva pedig a harmadik periódus hajrájára hátrányuk több mint felét ledolgozták Hoffmannék (48–42). Mielőtt azonban vészesen közel kerülhettek volna a mieinkhez az utolsó erőtartalékaikat mozgósító látogatók, ismét előlépetek a remek napot kifogó Surmann testvérek, akik egy káprázatos 12–0-ás rohamot levezényelve újfent megnyugtatóvá tették a különbséget.

A záró etap elején a meglehetősen visszafogott Neal két távoli kísérlete is alaposan célt tévesztett, a megszerzett labdákból szerzett könnyű hazai kosarak pedig már-már eksztázis közeli állapotba hozták a csapatukat megállás nélkül buzdító tarjáni szurkolókat (67–46). A megváltoztathatatlanba szép lassan beletörődő kanizsaiak számára ekkor már csak a kapituláció maradt, s ennek csalhatatlan jeleként Kovács Nándor már több mint négy perccel a befejezés előtt a kispadra ültette valamennyi kezdő játékosát. A formalitással felérő végjátékban a közönség felállva tombolt, s „Ez a csapatunk!” kiáltással ünnepelte a kupagyőzteseket, akik a vártnál is magabiztosabban gyűjtötték be a sportág helyi történetének első országos trófeáját. Egy pár hónapja még a megszűnés határán álló együttestől nem is olyan rossz teljesítmény…

Az ünnepélyes eredményhirdetésen az érmeket, illetve kupákat dr. Hepp Ferenc, a sorozat névadójának fia, Sterbenz Tamás, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének főtitkára, valamint Omaszta Zoltán, a Nógrád Megyei Kosárlabda Szövetség elnöke adták át. A vándorserleget az SKSE csapatkapitánya, Hartvich Tamás, a legértékesebb játékosnak járó trófeát a szakmai zsűri döntése értelmében a Kanizsa KK amerikai bedobója Marcus Neal vehette át, míg az utóbbi különdíjra talán mindenki másnál jobban rászolgáló (s nem csak azért mert „MVP-t” hagyományosan a győztes csapat soraiból szokás választani) Surmann Péternek a legjobb hazai játékos kitüntető címet adományozták az ítészek.