NPORT

A másodosztályú acélgyári csapatból, a Salgótarjáni SE-ből 19 éves korában került az NB I-es Salgótarjáni Bányász Torna Clubhoz, és pályája rendkívül gyorsan ívelt fölfelé. Több poszton szerepelt: klubcsapatában legtöbbször jobbfedezetként, míg a válogatottban – ahol többnyire Bozsik párja volt – jobblábasként balfedezetet játszott.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A „Rozoga” néven is ismert labdarúgó tíz évig volt az SBTC csapatkapitánya. 1956-ban Magyarországon az év labdarúgójává választották. Népszerűségét, tevékenységét több alkalommal elismerték: 1986-ban Salgótarján, 1995-ben a megye díszpolgárává választották, majd 2001-ben az MLSZ 100 éves jubileumi ünnepségén tüntették ki. Salgótarjánban, a Kohász-stadion 2007. szeptember 1-jétől az ő nevét viseli. Ugyancsak 2007-ben az SBTC örökös elnökségi tagjává választották.

Az acélgyárban kezdett el dolgozni 1944-ben, majd 1950-től a Nógrádi Szénbányáknál volt műszaki szerkesztő és rajzoló egészen 1988-ig, nyugdíjaztatásáig.

– Tizenöt éves voltam, amikor elmentem a Salgótarjáni SE játékos-toborzójára – eleveníti fel a múltat a salgótarjáni lakásán Szojka Ferenc.
– A harmadik csapatban kezdtem, ahol az edző a viszonylag gyenge alkatom miatt a balszélre küldött. Később meg sérült a balfedezetünk és annak a helyére kerültem. Aztán hamarosan bekerültem az NB II-ben szereplő felnőtt-csapatba. Innen sokszor voltam megyei, ifjúsági vidék- és felnőtt észak-magyarországi válogatott.

Szojka Ferenc 1950 nyarán Budapesten az országos ifjúsági és utánpótlás-válogatott táborában volt, amikor az átigazolási időszak utolsó napján az SBTC vezetői odamentek hozzá és megkérdezték tőle, hogy lenne-e kedve náluk játszani.

– Örömmel mondtam igent, azonnal aláírtam a fekete-fehér együtteshez – folytatta.
– Az átigazolásom után az SBTC vezetői elintézték az ipari tanulók intézetével, hogy a szeptemberi vizsgáimat augusztusban letehessem. Életem első NB I-es mérkőzését 1950. augusztus 20-án játszottam hazai pályán, ahol a beadásom után a labdát Csuberda Ferenc fejelte a hálóba, ezzel nyertünk 1:0-ra a Bp. Előre ellen. Másnap vizsgáztam, ahol az elnök nagy Stécé-drukker volt, így talán mondanom sem kell, hogy sikerült a műszaki szerkesztő és rajzoló vizsgám.

Az új csapatában már jobbfedezetet játszott. Sós Károly, a Stécé akkori edzője – ő akasztotta rá a „Rozoga” becenevet – vetette be ezen a poszton, ahol jól érezte magát, mert még jobban játékba tudta hozni valamennyi csapattársát. Újpesten, 1950. november 12-én bemutatkozott a B-válogatottban, ahol 2:0-ra verték a Bulgária hasonló csapatát.
A következő év tavaszát viszont ki kellett hagynia, mert bajnokság előtt egy héttel kétkapus edzésen megsérült, térdszalagszakadást szenvedett és csak 1951 őszén tudott újra teljes értékű munkát végezni. Aztán 1952-ben utazhatott Helsinkibe az olimpiára, ahol a magyar válogatott az első lett, de – az akkori szisztéma szerint – ő, mint kerettag nem kapott aranyérmet.

– Igen nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány beválogatott a csapatba – emelte ki.
– Pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt, hogy tagja lehettem az olimpiai bajnoki címet szerzett nemzeti csapatnak. Ugyan nem léptem pályára, de lehetőségem volt testközelből megfigyelni Puskás, Hidegkuti, Kocsis, Bozsik és a többiek kitűnő játékát. Akkoriban nem volt csere, s olyan jó csapat volt a miénk, hogy nem tudtam bekerülni kezdő tizenegybe, márpedig akkor csak az kapott aranyérmet, aki a pályára is lépett. Köztudott, hogy az olimpiai aranyérmes sportolók havi járadékot kapnak, de én ebben így nem részesülök.

A kiváló játékos az A-válogatottban az első hivatalos mérkőzését 1954-ben a svájci világbajnokságon játszotta.
– Az első mérkőzésünket Dél-Korea ellen játszottuk, és ma is jól emlékszem, hogy június 17-én reggel Sebes Guszti bácsi közölte velem, hogy kezdő ember leszek – hangsúlyozta.
– Nem izgultam, hiszen az előkészületek során már játszottam Egyiptomban a nagycsapatban, amely Budapest néven szerepelt Kairó ellen, míg Svájcban, a Yong Boys elleni edzőmérkőzésen én voltam a balfedezet, mivel Zakariás megfázott. Mivel a koreaiak elleni meccsig nem gyógyult meg, így maradtam a csapatban. A Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Budai II., Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összetételben 9:0-ra győztünk, a találkozó előtt és alatt végig biztattak a társaim.

A többi mérkőzésen már nem jutottam szóhoz, mert Zakariás visszafoglalta helyét, így a nézőtérről izgultam a csapatért. A fináléig vezető út igen sok erőt kivett a játékosokból. A csoportmérkőzésen könnyedén vertük a németeket 8:3-ra, de gondot okozott, hogy Puskás itt megsérült. A négy közé jutásért brazilok ellen 4:2-re győztünk, majd az uruguayiak ellen 2:2 után a hosszabbításban nyertünk hasonló arányban. A játékosok olyan fáradtak voltak, hogy nekünk kellett lehúzni róluk a szerelést. Véleményem szerint csapatunk a döntőben fáradtság miatt veszített 2:0-ás vezetésről 3:2-re. Meg aztán elpártolt a szerencse is mellőlünk, semmi sem jött be, ami korábban igen. Ennek ellenére a világbajnoki ezüstérmet a legbecsesebb ereklyéim között őrzöm.

A salgótarjáni játékmesternek folytatódtak a sikeres évek, s következett az újabb világbajnokság is. A svédországi vébén, 1958-ban a négy mérkőzésből kettőn lépett pályára: Svédországtól 2:1-re kikapott Magyarország, míg Mexikó ellen 4:0-ra nyert. A csoportmeccsen ugyanannyi pontja volt mint a walesieknek, döntő mérkőzést kellett velük játszani a továbbjutásért. Azonban a magyar csapat 2:1-re kikapott, pedig a döntetlen is jó lett volna. Tehát nem sikerült a nyolc közé kerülni.

A világbajnokság után Szojka Ferenc még háromszor játszott a válogatottban, utoljára 1960. október 30-án Brüszszelben, ahol 2:1-re nyertek a belgák. Ezután még esélye volt Chilébe is kiutazni.

– Az 1962-es chilei vb előtt biztos csapattagnak számítottam – mondta Szojka.
– Benne voltam a tizenhatos keretben, de Baróti Lajos, az akkori szövetségi kapitány az utolsó pillanatban valami miatt kihagyott engem, Menczel Ivánt jelölte meg az utazók között. Életem egyik legfájdalmasabb emléke volt ez, mert így nem teljesült az álmom, hogy három világbajnokságon szerepeljek. Az SBTC-nél a hatvanas években a fekete-fehér gárda olyan edzőket szerződtetett, akik korábban a játékostársai voltak. Mint mondta, Grosics Gyulával jó volt a kapcsolata játékostársként a válogatottban és edzőként is. Azonban Mészáros Józseffel már nem volt felhőtlen a viszonyuk.

– Úgy éreztem, hogy pár évig még hasznára tudok lenni a csapatnak, ő azonban nem így gondolta – emelte fel a kissé a hangját.
– 1966. március 13-án, az első fordulóban a Ferencvárost fogadtuk, s ő centert játszatott velem. A következő meccsen már a tartalékban találtam magam, ahol még pár mérkőzésen szerepeltem. Aztán május 15-én a Kohász-stadionban a Tatabánya elleni meccs előtt búcsúztattak el, de már nem léptem pályára. A szurkolók vastapsa kísért az öltözőbe. Itt volt a televízió, Vitray Tamás készített velem interjút, de alig tudtam megszólalni. Ennyi volt a búcsú...

Pár héttel ezután az öregfiúkkal Vácra mentünk játszani. Mészáros is jött, hazafelé is én hoztam kocsival, útközben megszólalt: – Feri, ha tudom, hogy még mindig ilyen jól játszol, akkor nem mondom, hogy hagyassák veled abba a futballt. A Stécénél a sok jó edző közül is kiemelném Szűcs Györgyöt, aki nagyszerű társ és jó barát is volt. A csapat olyan volt, mint egy család, a sikerért együtt küzdöttünk. Mindenkivel jóban voltam, de Oláh Gézával és Vilezsál Oszkárral tartottam össze a legjobban, mivel acélgyári gyerekek voltunk.

A legnehezebb ellenfelem Puskás Öcsi volt, akivel nagyon sokszor játszottunk együtt és egymás ellen is. Nem volt könnyű ellene helytállni, mert pillanatok alatt változtatta a helyét, cselei kiszámíthatatlanok voltak. Az aktív pályafutásom befejezése után hosszú évekig játszottam a Stécé-öregfiúknál, valamint a magyar öregfiúk-válogatottban. A remek futballista a hosszú pályafutása alatt sok emlékezetes mérkőzést játszott. Közülük ötöt emelt ki. Először az 1953-as bukaresti Világifjúsági Találkozó tornát, ahol utánpótlás-válogatott néven szerepeltek. A döntőben – a bukaresti stadion avatóján – százezer néző előtt az első félidőben még 3:1-re a románok vezettek, de a fordulás után nagyon jól játszottak, végül 4:3-ra győzték le a hét nagyválogatottal felálló házigazdákat. Aztán az Aranycsapat híres északi túráján 1955-ben a svédeket Stockholmban 7:3-ra verték, itt szerezte az egyetlen gólját a címeres mezben. Az első félidő közepén a jobb oldalon szögletrúgáshoz jutottak, ő a tizenhatosnál állt a hosszú oldalon. A svédek Kocsisra figyeltek, akinek átszállt a feje fölött a labda, amely Szojka elé került, aki hagyta egyet pattanni, majd azt bal lábbal keresztbe, a kapuba bombázta.

A harmadik emlékezetes találkozója 1956. július 8-án volt, amikor a Stécével 13500 néző előtt fogadták a nagynevű Bp. Honvédet. Az Oláh G. – Sándor Gy., Jancsik, Jedlicska – Szojka, Dávid – Chladny, Vasas, Csáki, Bodon, Taliga összeállítású csapattal 4:2-re nyertek.
Aztán 1957. augusztus 25-én, a Népstadionban 40000 néző előtt a Veres J. – Oláh II., Jancsik, Jedlicska – Szojka, Dávid – Sándor Gy., Vasas, Jagodics, Bodon, Taliga felállású együttes 3:1-re nyert az Újpesti Dózsa ellen.
Még ugyanazon év októberében franciák ellen 2:0-ra nyert a magyar válogatott, s ő remekül semlegesítette Újlakit.

A számtalan sztorijából, emlékéből kettőt idézett fel.
– Visszatérnék az 1952-es olimpiára – mondta.
– Estefelé érkeztünk Helsinkibe, festői környezetben egy szigeten szállásoltak el bennünket. A kipakolás után Puskás Öcsi kitalálta, hogy menjünk ki focizni. Finnországban fehérek voltak az éjszakák. Éjfél felé járt, amikor Mándi Gyula pályaedző befejeztette velünk a játékot, de még a szállásunkon beszélgettünk, hogy itt mindig ilyen világos van éjszaka is. – Akkor itt bagoly nincs – mondtam jó palócosan, ez a pestieknek nagyon tetszett. Ezután ha Puskással találkoztam, mindig azt kérdezte: – Feri van-e bagoly?

Szép emlék, amikor 1954. december 8-án Glasgowban 134 ezer néző előtt 4:2-re nyertünk Skócia ellen. Kora délután volt a mérkőzés, és akkor nálunk még újdonságnak számított, hogy a televízióban este felvételről megnézhettük magunkat. (Ezen a mérkőzésen Szojka Ferenc a magyar csapat egyik legjobbja volt a Képes Sport értékelése szerint – a szerk.)

Szojka a pályafutása során rengeteg kiváló játékossal játszott a Stécében és válogatottban is. Az SBTC 1956-os és 1960–61-es csapatának tagjai – akik még megvannak – néha meglátogatják őt. Az aktív labdarúgás befejezése után több helyen is edzősködött. Az SBTC-nél 1966-ban rövid ideig szakosztályvezető volt, majd átvette a tartalékcsapat irányítását. Továbbá edzősködött az SKSE, a Kisterenye, a Nagybátony és a Pásztó csapatánál.

A nyolcvanas évek elején visszatért a szeretett klubjához, a Stécéhez, ahol a különböző korosztályú csapatok mellett edzette a felnőtteket is, majd kisebb kihagyásokkal 2003 nyaráig pályaedzőként tevékenykedett.

– A sikereim titka a következetesség, a pontosság és az, hogy szerettem edzeni – hangzik az összegzés.
– Tudtam, hogy a keményen elvégzett munka meghozza a gyümölcsét. Az edzőim és a vezetőim utasításait maximálisan igyekeztem teljesíteni, mind a zöld gyepen, mind a munkahelyen. A játékostársaimmal és a munkatársaimmal mindig jó volt a kapcsolatom. Nekem az életem a sport, ezen belül a labdarúgás. Soha nem hagytam el a Stécét, pedig több pesti ajánlatom is volt, de én a csapatomnak, a családnak és a városnak éltem. Sokat köszönhetek a feleségemnek, Icukának, akivel 1957 óta élünk boldog házasságban. Két gyermekünk van, Erika és Ferenc, valamint három unokánk, Dávid, Gábor és Ágnes. Minden szabad időnket a családdal töltjük.

– Hogy miként szolgál az egészségem, mivel telnek napjaim? – kérdez vissza végezetül. – Nagyon megérzem az időjárás-változásokat. Most már remélem jön a jó idő, akkor kiülhetek a teraszra. Sokat nézem a tévét, főleg a sportcsatornákat, rejtvényt is szeretek fejteni, valamint a konyhában segítek a feleségemnek a főzés előkészítésében. A Stécé ma is örök szerelem számomra. Bízom abban, hogy a közeljövőben az SBTC egykori sikeres eredményeihez fog majd közelíteni a mostaniak teljesítménye. Ugyanez vonatkozik a magyar válogatottra is. A születésnapja alkalmából valamennyi olvasónk nevében kívánunk jó erőt, és egészséget Feri bácsi! Isten éltesse!