NPORT

Hiszen a jelenetek egymásra épülésében, a mű érzelem- és gondolatvilágának érvényre juttatásában nagy szerepe jut e fontos színpadtechnikai szerkezetnek.

A cikk a hirdetés után folytatódik

De miféle ünnepről is beszélek egy úgymond hétköznapi színházi bemutató kapcsán, akkor amikor egyébként is telis-teli van a város – a nagyságrendjén, funkcióin messze túlmutató – színvonalas kulturális rendezvényekkel. A Tarjáni tavasz már évek óta ünnep Nógrád megye székhelyén, a kultúra, a művészetek ünnepe. De piros betűs nap – persze képletesen – az is, amikor a város öt éve formálódó színházi társulata, a mi színházi alakulatunk, a Vertich Színpadstúdió új produkcióval jelentkezik.

Müller Péter – az akkor még fiatalnak számító író – darabját 1965-ben mutatta be Budapesten a Madách Színház Vámos László rendezésében és két nagy formátumú színészegyéniség – Tolnay Klári és Bessenyei Ferenc főszerepelésével. A dráma a – megszületése időpontjában – közeli, alig több mint húsz évvel azelőtt befejeződött második világégés s azon belül is az irracionális embervadászat, a holocaust szörnyűséges korszakát idézi meg nem titkolt antifasiszta szándékkal, hevülettel.

A szövegkönyv szerint Golda József zsidó hentes évek óta kiegyensúlyozott házasságban él feleségével, a keresztény Mártával, annak ellenére, hogy az asszony annak idején más férfitől származó gyermeket is hozott a házba. Normálisnak mondható mindennapjaikat kezdi ki a háború s dúlja fel az abnormális valóság: be kell zárni az üzletet, csomagolni, menekülni, bujkálni kell, mert a nácik és a nyilasok összefogdossák, kényszermunkára viszik, deportálják a zsidókat. S a parancs, az parancs akkor is, ha Márta és a nagyobbik fia ereiben árja vér folyik: ez ugyanis nem bizonyítható. Golda szíve nem bírja a kegyetlen megalázás, meghurcoltatás okozta sokkot, a fiatalabb fiú, Sanyi – Golda és Márta félzsidó gyermeke – ellenállóként esik áldozatul, az idősebbik, a keresztény Misi – miután gyermeket váró zsidó élettársát megölték – testileg és szellemileg megnyomorítottan tántorog haza anyjához, aki az eltorzult, idegen arcban nehezen ismeri fel, hogy – a zsidó neve szerinti – „Eleázár” az ő fia.

Szomorú – mi több – megrázó történet ez, minthogy csupa ártatlan vesztese van, éppen a családfő, Golda származása miatt. Pedig neki is mindig megvolt a magához való esze, orvosegyetemről ábrándozott, verseket is írt, de apja halála után át kellett vennie az üzletet. Ő pedig erős volt és derűs, becsületesen mért, jó húst adott az embereknek, mindig szorgalmasan, előrelátóan tette a dolgát, mégis földönfutóvá, sufnilakóvá tette a történelem. Nem csoda, hogy nem érti: ki fog ezután odaállni a pult mögé – ahogyan mondja – „akár a Marx, akár a Führer győz…”

Müller Péter nyilván tanulságként vetette papírra a „Mártá”-t, annak reményében, hogy soha nem többé nem tér viszsza, nem ismétlődik meg a vészkorszak. Most, negyvenöt év elmúltával is joggal bízunk a józan ész, az értelem erejében, de jobban kell számolni a veszélyekkel is: az ördög nem alszik. Ezért nem árt alkalmasint ilyen tükörbe is belenéznünk, amilyet e dráma illetve ez az előadás elénk tart. Megszokhattuk már, hogy a Vertich Színpadstúdió rendre nagy vállalkozásba fog. Ezúttal is így történt, hiszen a „Márta” igencsak megdolgoztatta a – két losonci vendégszereplővel, Erdélyi Attilával és Erdélyi Gáborral – megerősített – társulatot.

Susán Ferenc és Molnár Ernő rendező egyaránt nagy hangsúlyt helyez az egységes csapatmunkára, az egyéni karakterek kiemelésére, a dráma fokozatos kibontására. A csomagolási jelenet viszont lassú tempójú és nem érzékelteti eléggé a bizonytalan jövő rémületét. A szereplők, közreműködők mindegyike hatásosan, alázattal szolgálja a szerzői szándékot, a figyelmező „üzenet” érvényre juttatását. Ezt eleve sugallja a látványt domináló – horogkeresztekre és akasztófákra hajazó – szimbolikus színpadkép (Ráduly Csaba munkája) is.

A legnehezebb feladata a címszereplőt megformáló Falati Hedvignek van a rengeteg szöveg, a szinte folyamatos jelenlét miatt. Összességében jól sikerül Márta – a családja védelmében mindenre kész feleség, anya – figuráját megformálnia, azonban mozoghatna szélesebb érzelmi skálán, helyenként lehetne szenvedélyesebb. A legjobbnak akkor bizonyul, amikor – afféle brechti „Kurázsi mama”-ként – egy kordéban titokban menti, majd temetni viszi férjét s ugyancsak emlékezetesek azok a pillanatok, amikor Golda halála után – önmaga számára is – váratlanul felajánlkozik egy régi hódolójának, a családot bújtató Orbánnak. A tisztességes, joviális, bőbeszédű hentes – aki képtelen felfogni, elfogadni, ami velük történik – drámáját átütő erővel tükrözteti Csank Péter, aki hosszú kihagyás után nagy akaraterőről tanúságot téve sikeresen tért viszsza a színpadra. A két fiú alakját őszintén, empatikusan formálja meg Demus Péter és Kovács Gábor. Külső megjelenésük hitelességéhez nagy mértékben járul hozzá a sminkes teendőit magára vállaló Pünkösdi Mónika.

Ezúttal is figyelemre méltó, árnyalt produkciót nyújt Orbán szerepében Sándor Zsombor és a Misi kedvesét, Juditot megformáló Mikecz Estilla. A helyükön lévő epizódszereplők közül kiemelendő az önérzetében vérig sértett, lecigányozott prímást játszó Oláh Lajos. Az előadás kedvező összhatását erősíti Fekete Attila és Ferkó Attila zenéje és kifejezőnek bizonyulnak Bartus Mónika találó jelmezei is. Kovács Bodor Sándor korabeli filmbejátszása remek atmoszférateremtő „előhangnak” bizonyul, bár egy kicsit hosszúnak tűnik. Kitűnő munkát végzett a színpadtechnikát működtető stáb is.

A „Márta” premierje megvolt, de kérdéses, hogy mikor és hol lesz a következő előadás. Pedig mind mondandóját, mind színvonalát tekintve megérdemelné, hogy többen lássák e szükségszerűen nagy szellemi energiákat mozgósító és tetemes anyagi ráfordítást igénylő produkciót.