NPORT

Azt mondja, ha választhatna, inkább a középkorban élne; szerinte az 1000-1200-as évekből való „visszatérést” a mai hétköznapokba akkor lehet a legkontrasztosabban érzékelni, ha arra gondolunk, hogy mennyire más volt akkor az erkölcs. Szent László Vitézei 2003-tól tartanak fegyveres bemutatókat, történelemórákat és várnapokat a Nógrád megyei Hollókő középkori várában, de az ország bármely részében láthatók haditornákon. Történetük azonban régebben kezdődött, a társaság 1998-ban alakult haditornaklubként.

– Vannak barátaim, akikkel közös érdeklődési körünk a magyar történelem, a hadtörténelem – meséli Polgár Péter.
– Úgy nőttünk fel, hogy szerettünk harcosdit játszani, és ez tovább maradt meg bennünk. Aztán már volt annyi tudásunk, hogy mélyebben is bele tudtunk menni egy-egy korszak hadtörténetébe. Majd voltak ünnepségek, amelyeken - úgy gondoltuk - mindezt meg lehetne jeleníteni. Innen indult. Az első bemutatónk a Rákóczi-napon volt Gyömrőn. A vitézek először csak ruhákat kölcsönöztek a jelmeztárból, méghozzá A Tenkes kapitányának gúnyáit, amelyekről ki is derült, hogy kicsik rájuk. Következő lépésben már szakkönyvekből varratták a ruhákat. Az anyagok előkerítése néha problémás, „kell azért keresni, ritkán van, hogy bemegyünk egy szövetboltba, és pont megtaláljuk, amire szükségünk van, aztán meg össze is kell válogatni az anyagokat”. Az egyesület tagjai az Árpád-házi időszakot választották bemutatóik témájául, az 1000-es évektől az 1200-as évek végéig tartó korszakból valók a viseleteik, eszközeik, fegyverzetük és páncélzatuk. – Nekem például egy évadban három öltözet ruhám van. Van, aki keleti viseletet is beszerzett, van, aki nyugatit is felvesz, ha mindent összeraknánk, legalább egy kétajtós szekrénybe való ruhatárt tenne ki.
– Hogyan néz ki tetőtől talpig egy vitéz?
– Mi általában magasabb szárú csizmákat hordunk. Harisnya, alsóruha, erre veszünk fel fegyverköpenyt, a nyakat és a fejet védő csuklyát. Ezekre jön még a lánccsuklya, sisak. Van, aki a vastagabb alsóruhára láncszemekből összeállított páncélruhát húz.
– Látszik a ruhákon, hogy ki a főnök?
– Nem feltétlenül látszik, mert úgy alakítottuk ki a viseleteket, hogy azok nemzetségeket jelöljenek. Minden nemzetségnek megvolt a saját színe, címerhasználata, és egy-egy nemzetség képviselője ugyanolyan díszes lehet, mint a másiké. Mindenesetre akinek kard van az oldalán, az már biztos, hogy valaki, hiszen az apródoknak, fegyvernököknek még nem lehet kardjuk. Az egyesület hivatalos létszáma 16 fő, a haditornacsoport létszáma 20-30 közötti. Férfiak alapították az egyesületet, de csatlakoztak már hozzá feleségek és lányok is.
– A hagyományőrzés persze nem csak férfi dolog, de amikor hadijátékokat mutatunk be, akkor a lányoknak nehéz előtérbe kerülniük, hiszen ők mindig is a hátteret biztosították – magyarázza az elnök.

– Amíg a nemzetség tagjai harcolnak, az asszonyok irányítják a gazdaságot, az udvarházat, nélkülük nem lehet helyt állni a csatamezőn. Csak éppen egy haditorna-bemutatón nehéz megeleveníteni, hogy a háttérben ott vannak az asszonyok, és vezetik az udvarházat, úgyhogy nem könnyű a helyzetük. Bemutatjuk a viseletüket, és van, amikor olyan történetet is előadunk, amelyben megjelennek. Az egyébként civil foglalkozással rendelkező vitézek Budapesten, Pest és Nógrád megyében élnek, a gyakorlásokat is külön végzik, de alkalomadtán, egy-egy bemutató előtt az egész csapat találkozik. Van, amikor télen is tartanak edzőtábort, hóban végzik a gyakorlatokat, és akkor érzik csak igazán, hogy ezer évvel ezelőtt is lehetett fázni. Azt is „érzik” persze, amikor tűző napon, 35-40 fokban, teljes felszerelésben, páncélzatban lépnek fel. Nehéz tud ám lenni akkor a ruha. Volt már olyan helyzet, hogy amikor díszőrséget álltak több órán át, váltogatni kellett egymást, hogy ne dőljenek ki az emberek. Az elnök, amikor nem vitézkedik, vállalkozó, de - mint mondja - a vállalkozása már szinte az egyesület, a szervezés, az előkészítés. Egy évben 17-18 fellépésük van a hollókői történelemórák, ostromjátékok mellett. Polgár Péter a vitézi egyesület tagjaként több korszak között vándorol. Amikor bemutatón vesznek részt, viszik az Árpád-házi időszakot, de a legutóbbi, augusztus 20-i várjátékon a honfoglalástól a lovagkorig tartó időt elevenítették meg. – Bárhogy zajlottak is a sötét, véres hétköznapok a középkorban, a mából sokkal vonzóbbnak, romantikusabbnak tűnik az a korszak – állítja.
– Nem nagyon rossz onnan visszajönni, átöltözni farmernadrágba, és mondjuk leülni könyvelni?
– Az azért nem mondanám, hogy nagyon rossz lenne. Annak a korszaknak a nehézségeit ugyanis nem éljük át. A szép oldalait tudjuk csak megtapasztalni, hiszen beöltözünk, vívunk, korabeli hangulatot idézünk elő, de nem éljük át azokat a csatákat, azokat a hadjáratokat, életveszélyes összecsapásokat, nélkülözéseket, amelyek előfordultak. A visszacseppenés ebbe a világba akkor kontrasztosabb, amikor tudjuk, hogy akkor más volt az erkölcsiség. Tudjuk, hogy mit jelentett abban az időben az adott szó, a becsület, a felelősség. Ezt a mai világ nem értékeli. De ennek a megéléséhez nem kell átöltözni.
– Nem szeretne inkább az Árpád-házi időkben élni?
– Biztos jó lenne, néha mondom is, de azt hiszem, ennyi idős korára belátja az ember, hogy nem véletlenül született mostanra. Azért ha választhatnék, igen, nyilván ilyen korszakot választanék. De nem bánom, hogy most vagyok itt. Most a kellemes oldalát éljük meg annak a korszaknak, tudjuk, hogy az a kard, amellyel a társunk fog támadni, a legrosszabb esetben is csak sebesülést okoz. De nem kerül az életembe, ha elvétem a hárítást. Közelharcban kardot, bárdot, lándzsát használnak, távolra íjat. Ezek hiteles fegyvermásolatok, de nincsenek kiélezve, „annyira azért ne legyen élethű”. Meg kell szokni azt is, hogy a teljes öltözetben való mozgás más, mint rövidnadrágban és pólóban gyakorolni. – A ruha visszafogja az embert. Ezt akkor vettük észre, amikor beöltöztünk, ugyanazt a gyakorlatot végeztük hajítófegyverekkel, és egészen máshová mentek az eszközök, mint ahová mi szerettük volna – idézi fel Polgár Péter. A vitézséget nem hobbinak nevezi, hanem hitvallásnak és kötelességnek.

– Mindig mondjuk, hogy a fiúknak vitézeknek kell lenniük. Nem járhat mindenki karddal az oldalán, de az életben is vitézzé kell válni. Vitéz az, aki nem fél a látszólag nehezebb úttól, vállalja a küzdelmet és a küzdést, hogy valami jobbat tudjon elérni, és nem csak a maga számára. Ezt mindenkinek gyakorolnia kell a civil életében is a maga útkereszteződéseinél. Azt mondja, vannak különleges pillanatai egy-egy évnek, és nagyon sokat számít a közönség.

– A hollókői ostromjátékokba bevonják a közönséget is. Hogyan reagálnak? Zavarban vannak, bohóckodnak vagy komolyan veszik?

– Nagyon sokat számít, hogyan vezetjük fel az előadást. Az ostromjátékot úgy kezdjük, hogy először haditornászok csapnak össze fegyverekkel, utána felkérjük a nézőket, hogy álljanak közénk, és a helyzettől függően vegyék vissza vagy védjék meg a várat. Általában gyerekek jönnek, mert a szülők úgy gondolják, hogy ez gyerekeknek szól. Mondjuk, jó, de hozd aput vagy anyut is. Mindenki kap fegyverköpenyt. Amikor felkészülünk a vár védelmére, mindenki térdre ereszkedik, mindenki részt vesz a közös eskütételben, megfogadja, hogy a várat, társait és hazáját mindenekfelett meg fogja védelmezni. Ezek már olyan elemek, amikor kezdik felfogni, hogy ez játék ugyan, de olyan játék, amelyet „véresen” komolyan kell venni.

Amikor a zászlók meglibbennek a szélben, dübörögni kezdenek a dobok, és kivonul a sereg a vár előtti erődrészhez, és amikor megszólalnak még az ágyúk is, elindul a roham, ott már tudják, hogy ez komoly. Mi vezetjük az ostromjátékot, nem látunk a hátunk mögé, de amikor visszanézzük a fényképeket, látjuk az arcokon, hogy elszántak a gyerekek, és a szülők között is vannak, akik tényleg komolyan veszik ezt a játékot. És ez így jó.