NPORT

De miután az elmúlt évtizedek során akarva-akaratlan ismert, közismert, elismert ember, sokszorosan és magas szinten kitüntetett festőművész lett, el kell viselnie a publicitást. Ugyanakkor magunknak is tartozunk azzal, hogy megbecsülésünket ezen mód is kifejezzük, hiszen személyében szűkebb hazánk egyetlen jelenkori Kossuth-díjas művészét köszöntjük e meglehetősen kerek – sőt valamiféle határkőnek tartott – születésnapon.

Földi Péter összetéveszthetetlen karakterű, minden izmustól, divatáramlattól független, meditatív látásmódú, szüntelenül kereső, kutató szemléletű alkotó, aki szimbolikus jelentésű, egyedi festőiséggel gazdagította a helyi, a magyar, de akár az egyetemes képzőművészetet is. A főiskolán Blaskó János, Seres János és Nagy Ernő volt a mestere, a maga számára is inspiratív erejűnek véli Rembrandt, Van Gogh, Csontváry és Tóth Menyus művészetét, s mint tanárember sokat őrzött meg a gyermekrajzok spontaneitásából, keresetlen őszinteségéből és folyamatosan merít a népművészet tiszta forrásából, logikájából, formakincséből is.

Ugyancsak különleges vonása pályaképének, hogy – csakúgy mint másfél évszázaddal korábban a tollforgató Madách Imrének – egy kis nógrádi településről, Somoskőújfaluból sikerült a Parnasszus végtelen magaslataira jutnia, országot, nemzetet szolgálni és a nagyvilágban is gondolkodni. Nem véletlen, hogy munkásságának egyik szakértője, a legendás művészettörténész, Supka Magdolna egy 1996-os Földi-kiadványhoz írt elemzésében nemcsak a művek néhány jellegzetességére mutatott rá, de fontosnak tartotta kiemelni a fogantatás helyét is: „…művészete eltanulhatatlan, intenzív gondolati-érzelmi atmoszférájának szerves része a lebegés, a gravitáció nyűgétől való szabadulás érzete… a fizikai súlytalanság és a szabadság eme boldogító légkörét szívja magába és hirdeti ez a művész onnan, a hegyre épült háza fölötti magasból, a műterméül szolgáló régi fészer fölülnézetéből.”

Mi, jobbára laikus tisztelői is érezzük, hogy Földi Péter eleddig több mint három évtizedes pályája során – többek között a „Nyúltenyésztő”-vel, a „Karám”-mal, a „Fölmagzott hagymák”-kal, a „Nyitva van az aranykapu…”-val, a „Csigaszedők”-kel, a „Varsá”-val, a „Vetésforgó”-val, a „Fészketlépő”vel,”, a „Hajléktalan”-nal, „A kútásó az égbe néz”-zel, a „Hantmadarak élőhelyé”-vel, hogy csak néhány, különböző korszakokban született emblematikus képét említsük – felbecsülhetetlen értéket teremtett. De tudatában vagyunk annak a szerénységnek, embercent-rikus habitusnak is, amellyel a sikereket viseli is, s amellyel hozzánk, „hétköznapi halandókhoz” viszonyul. Köszönjük, hogy ragaszkodik szülőfalujához, „földijeihez”.

Persze akkor is miénknek tudnánk, akkor is büszkék lennénk rá, akkor is köszöntenénk, ha a messzi távolba kellene címeznünk a további évtizedekre vonatkozó jókívánságokat. De így testközelből még szebb ez az ünnep, keményebb a kézfogás, meghittebb az ölelés. S egész biztos nemcsak a mi részünkről!