NPORT

Ekként „társalog” órákon át a falusi kocsmaasztalt támasztva Pali és Tibi, egy kőműves és egy segédmunkás a „Hevimetál, bányaló, tehervonat” című furcsa darabjának két furcsa alakja. De különös a többi szereplő is, s ugyancsak nem szokványos a cselekmény, úgymond a sztori sem, minthogy a szerző, Szávai Attila első színművében is azt az abszurd, az irónia és a humor elegyét jelentő viccesen komoly stílust vitte tovább, ami a prózában is jellemző rá.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Témák hevernek az utcán, ahogy mondani szokták, további témák mennek az utcán, témák feküsznek az ágyakban…, témák vannak az emberek jellemében, témák vannak a világűrben és az összes szférákban. Már csak meg kell látni és meg kellene írni ezeket. Illetve az embereknek kellene ezeket meglátniuk. Hogy aztán többek lehessenek valamivel. Mármint odabent. De akkor viszont nem kellenénk mi magunk, írók…” – fogalmazta Szávai Attila egy helyütt és következetesen igyekszik is bizonyítani, hogy szükség van azokra, akik képesek észrevenni és papírra vetni is mindazon élményeket, amelyek a mindennapokban érik a hétköznapi halandókat, az életüket így-úgy tengető úgynevezett kisembereket. Írásai – a hősök sorsának megértése, a velük való együttérzés okán – éppúgy nevezhetők a „részvét grimaszai”-nak , ahogyan Balassa Péter jellemezte Örkény István opusait.

A „Hevimetál, bányaló, tehervonat” főszereplői a társadalom két, egymástól meglehetősen távoli szegmensét – a kétkezi munkások és az értelmiségiek világát – képviselik, azonban részben falujuk – amelyben élnek illetve amelyből a városba menekülnek – másrészt a reménytelenség összeköti őket. A kocsmázó Pali és Tibi sok mindent hallott, tapasztalt már élete során, ismereteik azonban nemcsak felszínesek, de az örökös alkoholmámor miatt torzak, gyakorta vulgárisak is. Rendszeresen velük iszik a fejfájós Lacika is, akinek az apja öngyilkos lett, anyja kerekes székes s akit Tibi bá’ így jellemez: „…néha rájönnek a rohamok a gyerekre, mintha valamiben önmagával versenyezne ilyenkor, belső dulakodás, öntusa, magánolimpia, érted Palikám, feszülnek benne a privátszférák, mint a gerely.”

Lacika nemcsak élettanácsokat vár példaképeitől, – „a sokszor, az hányszor Palibá?” kérdezi – de nekik vallja be nagy álmát is: minden nap imádkozik, hogy övé lehessen a falu határain már túllépett Rétschághy Vera. Összetartozni, egybenőni szeretne vele…, „egybesülni mint a tepsis krumpli…mint a hurkafőzelék”. Pedig az enyhén szólva naiv, „lelkileg bicegős” fiú által idealizált Veráról is kiderül: neki sem rózsás az élete.

Új helyzetébe nem tud beilleszkedni, anyját elvesztette, apjával – aki hiába tanár, elkártyázta, elgépezte a családi vagyont s most azt akarja, hogy a műszaki egyetemre kényszerített, de írói ambíciókat dédelgető leányából jól kereső menedzser legyen – kibékíthetetlen vitákban áll. Nem lehet közös jövője Verával Lacikának sem. Meglátogatja ugyan a lányt a városban, de a részéről mindennél jobban áhított találkozás a visszájára fordul: egyértelműsödik, hogy milyen távol vannak egymástól, az egyikük fehér, a másik meg fekete… Erreföl Lacika a vasúti átjáróban a síneken a szerelvény elé áll, a falubeli mozdonyvezető azonban felveszi a vonatra, amelynek első vagonjáról – ahogy a felajzott Pali az unott képpel iddogáló Tibinek meséli – a tévéhíradóban a kamerába ordítja: úgy szereti Verát, mint egy tehervonat!

Szávai Attila színművét a 2004-ben alakult, P. Kerner Edit vezette salgótarjáni, Vertich Színpadstúdió tűzte műsorára. Az ősbemutató áprilisban Rétságon volt, a minap a Tarjáni Tavasz keretében a József Attila Művelődési és Konferencia-központ színpadán is láthatta a közönség. Ez szó szerint értendő, hiszen a nézők is a világot jelentő deszkákon ültek karnyújtásnyira a játszóktól s ezáltal érzékelték minden rezdülésüket. Az előadás rendezői – Molnár Ernő és társrendezőként Susán Ferenc – és közreműködői kiválóan ráéreztek az egyórás kamaradarab hangulatára. Úgy látszik – Arthur Lee Kopit „Jaj apu…” és az „Önnek ficereg?” sikeres bemutatója is ezt igazolta – a csoporthoz közel áll a Szávai Attila által is művelt fanyar, groteszkbe hajló látásmód, hangnem.

A jól kiválasztott szereplők – Sándor Zsombor mint Pali, Oláh Lajos mint Tibi, Kojnok Dávid mint Lacika, Kovács Gábor mint Rétschági Tivadar – mindegyike a helyén van, jól jellemezi a figura életérzését, beszédstílusát. Viszont primus inter pares alapon kiemelhető a Verát megszemélyesítő Mikecz Estilla, aki abszolút profinak mutatkozik mind az apjával való párharcban, mind a Lacikához fűződő ambivalens viszonyban. Bár szinte csak tesz-vesz a pultnál, megérdemli, hogy megemlítessék a neve büfésnőként Kovács Annának, annál is inkább, mert már máskor is játszott szótlan szerepben. Ugyancsak dicséret illeti a színpadképért Ráduly Csabát. A rendezők mellett neki is betudhatók a kocsmai miliő és a lakótelepi nappali közti ügyes váltások. A háttérzene is remekül segíti az atmoszférateremtést.

Az egységes jó előadás egy újabb figyelemre méltó állomás az önálló színház felé egyre ígéretesebben haladó Vertich Színpadstúdió hatéves történetében. A produkció értékét növeli, hogy az író személyében megyei, konkrétan rétsági tollforgatóból avatott színpadi szerzőt.