NPORT

Manapság másokat próbál megóvni az általa a tudatmódosítókhoz hasonló szenvedélynek tartott kétkerekű veszélyeitől...

– Hogyan kezdődött sajátos „missziója”?
– Egy barátom tíz évvel ezelőtt a feleségével motorozott, amikor Maconkánál eléjük fordult egy autó. Az ütközés következtében az asszony életét vesztette. A barátom a baleset után mély depresszióba zuhant, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Noha nem ő volt a hibás, mégis az ő szenvedélye szakította szét a családot. Mert a motorozás a szó szoros értelmében szenvedéllyé válhat. Csakhogy amíg a drogosoknak és az alkoholistáknak van kihez segítségért fordulni, addig „motor-elvonó” nem létezik.
– Kellene, hogy legyen?
– Mi, magyarok e téren is több évtizedes lemaradással küzdünk a Nyugathoz képest, a csúcstechnikát viszont már most megkaphatjuk, akár nulla százalékos hitelre. Már rendelkezésünkre állnak a 100-200 lóerős motorok, de még nem szocializálódtunk rá. Az ilyen gépekre felülő emberek – mégha komoly motoros múlttal is rendelkeznek –, nem biztos, hogy életben tudnak maradni.... Elég ha annyit mondok, hogy az utóbbi időben négy magyar bajnokunk halt meg közúti balesetben és nemrég búcsúztattuk a Mátrában, szolgálat-teljesítés közben elhunyt motoros rendőr társunkat.
– A rendőr nem „motor-elvonó”?
– Belülről ismerem a motorozás szenvedélyét, a rendőr annak idején számomra is leküzdendő ellenfél volt, holott inkább úgy kellene tekinteni rá, mint egy játékvezetőre. A közlekedés olyan „társasjáték”, amelyben nem szabadna csalni, ehelyett kollektív bűnözés folyik... Vannak, akik könnyedén kihúzzák magukat a felelősségre vonás alól – például azzal, hogy eltüntetik a rendszámot –, pedig egy időben jött büntetés akár életet is menthetne: talán belátná az illető, hogy valamit nagyon nem jól csinál. Én, aki kijöttem ebből a szenvedélyből, mára tökéletesen elfogadtam, hogy a motorozás egy álruhába bújtatott halálos csapda.
– Halálos csapda...?
– Már a 100 km/órás szél is megrongálja a háztetőket – ezekkel a gépekkel pedig a háromszázat legyezgetjük... Nem véletlen, hogy Japánban 180 km/óra a maximális sebesség, sőt több mint húsz éve használnak a 80 km/óra sebesség túllépésére figyelmeztető visszajelzőt. Ez utóbbi az a választóvonal, ami fölött már rendkívüli módon romlanak az esélyek. Eközben Európa és Amerika 299 km/órás – úgy is mondhatjuk: 83 méter/másodperces! – leszabályzással veszi át a Távol-Kelettől ezt a terméket...

Háromszázzal a túlhaladott találmánnyal

– És muszáj kihasználni ezt a teljesítményt...?
– Ha elindulunk ezekkel az áramvonalas „kapszulákkal”, bebújva a plexi mögé, még a szélnyomást is levesszük önmagunkról és nem érzékeljük a sebességet. Belekeveredünk a sebességmámorba. Egy túlhaladott és labilis szerkezettel, a motorizált kerékpárral játszadozunk az óriási, több tíz tonnás mozgási energiákkal. Egy csúcstechnikájú motor száz méter alatt eléri a 160 km/órát – álló helyzetből! Egy alapvetően nagyon egyszerű találmány, a bicikli ilyen szintre fejlesztése már összeegyeztethetetlen az élettel. Ha teljes gázt adsz, a közúton pillanatok alatt „kamikáze-pilótává” válsz.
– Életellenes lenne a motorozás?
– Irtózatos a kiszolgáltatottság. A motor kormánytengelye előtti és mögötti alkatrészek között óriási a súlybeli aránytalanság, amit a vezető és utasa még tovább ront. Amíg az egyensúly megvan, ez fel sem tűnik... Nap mint nap ezért kerülnek az aszfaltra az emberek, amikor nagyobb sebességnél fékeznek és közben megpróbálnak kikerülni egy akadályt – nagyrészt ABS nélkül. A férfi a nyitott gátján keresztül érintkezik a motorral, a sportgépeken kimondottan rádől a nemi szervére. És persze a 12-16 ezres fordulatszám keltette rezgés is fokozza a veszélyt...
– A rezgés is veszélyes?
– A sportmotorokon sima fémlábtartók vannak gumírozás nélkül, a motorblokkot fixen rögzítik a szerkezetbe – nem pedig gumibakokon, mint az autóban. Ezt a mai napig nem tudták kiegyensúlyozni: nincs olyan motor, amely rezgésmentesen tudna futni. A motorozás, a légellenállás, a szívótraktus és a kipufogózaj sejtszinten változtatja meg a viselkedésünket. Egy másik emberről van szó, amikor a motor hatása alatt vagy.

Szabadság – gombnyomásra

– Milyen ez a másik ember?
– Annak idején én is csak a gázmarkolat végső állását néztem és furcsán tekintettem arra, aki normálisan közlekedett, bátortalannak ítéltem őt meg. Egy nagyon erős motor birtoklása olyan tudatmódosult állapotot, személyiségváltozást okoz, amely a többi ember fölé emel minket. Ha „belövi magát” az ember egy nagy adag adrenalinnal, azt hiszi, mindenki őt nézi, erős lesz és „sebezhetetlen”. Az, amit a motoros gondol, teljesen ellentétes azzal, amit másokból kivált.
– A veszélyérzet lassításra kellene, hogy késztessen...
– Gyermekként vagyunk képesek viselkedni a gépen. A motor vissza tudja hozni az igazi, tiszta, gyermeki szabadságot, valami ahhoz hasonlót, mint amikor először éltük át a hullámvasút izgalmát.
– Ez még nem lenne baj...
– Csakhogy ezt az érzést egy szerkezet váltja ki, szinte minden egyes gombnyomásra Ez egy hormonális hatás és egy mély csapda: ha a szervezetbe juttatott rezgéssel egy hiperaktív gyereket nyugalomba lehet helyezni – márpedig bizonyított, hogy így van –, akkor az a motor nyergében ülőnek is ad egy olyan elengedettséget, amely tovább fokozza a veszélyt. Egyszerűen beleolvadunk az élménybe.

Egyből fertőzhet

– Mi kell ahhoz, hogy valaki függővé váljon?
– Négy éve foglalkozom egy pénzügyi szakemberrel, aki egyetlen próbától lett motoros szenvedélybeteg. Finoman sikerült kivezetnem őt e csapdából. Igaz, versenypályán néha még megjelenik, de egy jóval kisebb motorral annál, amivel a gyerekei szeme láttára esett el, védőfelszerelés nélkül. Persze ez is a személyiség függvénye, ám tisztában kell lennünk azzal, hogy önismeretünk nincsen olyan szinten, hogy tudjuk, milyen hatással lehet ránk egy 100-200 lóerős motor.
– Ugye, még nem kérték fel motorok reklámozására...?
– Nem biztos, hogy a gyárak örülnek a mondanivalómnak, bár lehet, hogy mégis: számukra is az élő motoros a jó ügyfél, a halott ugyanis már nem fog típust cserélni. A motorok elég kelendőek: ráunok erre, kipróbálom azt, mintha egy-egy szeretőről lenne szó. Tény azonban, hogy az Európai Unióban évente hétezer ember hal meg a motor miatt. Ez a „járvány” köztünk van, és életerős, egészséges embereket támad meg.
– Mi lehet az „ellenszer”?
– Mi a kollégáimmal arra törekszünk, hogy mindenkiben megjelenjen – már kicsi kortól! – a maga saját kis rendőre, aki rendben tudja tartani az egyént. Ezért van az, hogy már az óvodákat, valamint az általános- és középiskolákat is felkeressük, előadásokat tartunk, s visszük magunkkal a motoros-szimulátort is. Szeretnénk elhinteni a gyerekek között ezeket a gondolatokat, de a szülőt is bevonva, mert ő a minta. Ha ő nem csatolja be a biztonsági övet vagy ha ő bukósisak nélkül motorozik, akkor a csemetéje is ezt fogja követni.

„Nem a mi tudásunk...”

– S a jelen motorosaira mennyire hatnak a szavai?
– Egy motorost nagyon nehéz jobb belátásra bírni, sőt van olyan, akit már nem lehet kihozni, mert úgy érzi, a motorozás nélkül összeroppanna az élete. Az ilyeneknek azonban tényleg a versenypályán a helyük, jó lenne, ha ott élnék meg azt, amit a világ vezető szakemberei kreálnak; mert amit ezeken a motorokon megélünk az nem a mi tudásunk, hanem a benzinnek nevezett robbanóanyag ereje és a mérnökök szakértelmének gyümölcse. Megkaptak egy csúcstechnikás játékszert, ahogy jómagam is. Nekem annyi volt az előnyöm, hogy én már húsz évvel ezelőtt is ilyeneken ültem, amikor még kevesebb jármű rótta az utakat, így több esélyem volt a tapasztalatszerzésre.
– Mi jelentette a fordulópontot?
– Nem utolsósorban az, hogy az eltelt években csaknem ötven ember halt meg a környezetemben – közülük többen két keréken –, így megtanultam értékelni az életet. Nekem kilenc komolyabb motoros-balesetem volt, jellemző, hogy ezek közül egyetlen egyből lett rendőrségi ügy. Fáj a vállam, a térdem, a medencém, a homloküregem – és még sorolhatnám. A saját egészségemet is tönkretettem, de mások halála kellett ahhoz, hogy lemondjak erről a szenvedélyről.
– Elvonási tünetek?
– Azelőtt beleborzongtam, ha csak meghallottam egy motor hangját. Az alapállapot, hogy nem ülök rajta, számomra már elvonási tünet volt. Annak idején a feleségem is gyakran küldött motorozni, mondván: „inkább menjél, mert annyira más vagy”. Nagy dolog volt elérni, hogy manapság az embereknek mosolyogva el tudom mondani, milyen jól érzem magam a „mechanikai szer” nélkül.
– Akkor, viszlát motor?
– Nem azt mondom, hogy soha többé nem ülök motorra – a minap is megtettem, idén másodszor –, de manapság már „nem lövöm be magam”. Felfogtam, hogy a kockázatvállaló személyiségemmel önmagam és mások életére is törhetek. Szeretném, ha minél több motoros elmenne ebbe az irányba. Félreértés ne essék: nem a motorozás ellen beszélek, mert az nagyon sok élményt adhat. Meg kell azonban tanítani az embereket arra, hogyan kell ezeket megélni – és túlélni...