NPORT

Az Engedj be! pedig még ez utóbbi kategórián is túltesz. A főszereplők, Eli és Oscar ugyanis annyira megszerettetik magukat a nézővel, hogy a kedves vámpírlány felőlünk akár az egész külvárost is kiirthatná szőke barátja kivételével, mi még ezt is megbocsátanánk neki.

Míg tavaly az Alkonyattal és Robert Pattisonnal volt tele a filmes sajtó vámpírszekcióval foglalkozó része (no meg a tinilányok hálószobája), addig 2009-re ezt a szerepet minden kétséget kizáróan az Engedj be! fogja átvenni, kiütéses győzelemmel.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Őszintén szólva annyira ég és föld a különbség a két film között, hogy nem is lenne érdemes komplett összehasonlítást írni róluk; azzal csak az Alkonyat- és Robert Pattison-rajongók haragját vívnám ki magam ellen. Legyen elég annyi, hogy míg a svéd Tomas Alfredson filmje macskástól-naptól lángra lobbanásostól pontosan követi a vámpírmítoszt (már amennyire egy gyerek-vámpírfilm ezt megteheti), addig Catherine Hardwicke teljesen átadja magát és filmjét a romantikus, naptólnemlángralobbanóhaneminkábbragyogó – nem mellesleg vegetáriánus – vámpíroknak.

Persze ezt betudhatjuk annak is, hogy az Alkonyat rendezőnője nem bírta elfojtani magában női romanticizmusát; sokkal valószínűbb azonban az az egyszerű tény, hogy a két film teljesen más irányvonalat képvisel.

A sztori: Az Engedj be! valamikor az 1980-as évek elején, Stockholm egy csendes külvárosában játszódik. Oscarnál magányosabb gyereket aligha találhatnánk a környéken: egyke, a szülei elváltak, ő pedig nap mint nap ki van téve osztálytársai terrorjának. Jóformán csak két szórakozása van: gyilkosságokról szóló újságcikkeket gyűjt és a Rubik-kockájával játszik. Egyik este azonban megismerkedik Elivel, az új lánnyal a szomszédból, aki Oscarhoz hasonlóan magányosan tengeti napjait – jobban mondva: éjszakáit… A városban eközben egymást érik a hátborzongató gyilkosságok, a gyanú pedig egyre inkább a kislányra terelődik…

A szép jelzőt nem szokás túl gyakran vámpírfilmekre aggatni, az Engedj be! mégis arra kényszerít, hogy a képzeletbeli legszebb vámpírfilmnek járó díjat neki adjam. Ahelyett, hogy a borzalmas gyilkosságok állnának a film középpontjában a rendező egészen finoman irányítja át a néző figyelmét Oscar és Eli egyre jobban elmélyülő barátságára. Részben ennek köszönhető, hogy Eli – vámpirizmusa ellenére – megszeretteti magát mindenkivel, aki jegyet vált Alfredson filmjére.

Végszónak pedig legyen elég annyi, hogy ha legközelebb egy vámpírforma kislány kopogtat az éjszaka kellős közepén az ablakukon, nyugodtan engedjék be – nem fogják megbánni…