NPORT

Igaz, a megváltó nem kifejezetten a nagyágyúk közül érkezett. Pedig egyáltalán nem így indult. Az Elrabolva (Taken) első ránézésre tipikus „elrabolt gyermek”-történet, elvált szülőkkel és szuperügynök apával megspékelve. Persze ez utóbbi nem kerül nyíltan kimondásra a filmben, de a farzsebből előkapott poloskák és gardróbban lapuló lehallgatókészülékek minden kétséget kizárólag ezt támasztják alá, hogy a profi fegyverhasználatot már ne is említsük.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A sztori: Bryan Mills (Liam Neeson) valaha a kormánynak dolgozott, most pedig szeretné bepótolni lányával (Kim) azokat az elvesztegetett éveket, amit a munkája miatt kénytelen volt a családjától távol tölteni. Mindennek az exfeleséget leszámítva csak egy akadálya van: Kim a nyáron Franciaországba szeretne utazni barátnőjével (Amanda) „múzeumokat látogatni”. Mindebből persze egy szó sem igaz, a lányok valójában a U2 turnéjára utaznak Európába, hogy kövessék Bonóékat koncertről-koncertre, városról-városra.

Párizsban aztán bekövetkezik Mills legnagyobb rémálma: Kimet és Amandát elrabolják, az életre-halálra menő fogócska pedig kezdetét veszi. Az akciófilmes sémákat ismerve azt várnánk, hogy majd valamikor a film harmadánál a két lányt nyakukhoz kést szorítva betuszkolják egy kocsiba, Millst pedig az éjszaka közepén egy rendőrségi telefon riasztja fel édes álmából. Na ez az, amit nem kapunk meg Pierre Morel rendezőtől. Olyannyira nem, hogy a rendőrség egyenesen száműzve lett a filmből, egyedüli szerepük abban áll, hogy megpróbálják kitoloncolni Millst az országból – sejthető: nem sok sikerrel.

Morel tehát ahelyett, hogy direktben mutatná a lányok elrablását egészen sajátos módszert alkalmaz az események ábrázolására: külső szemlélő helyett Kim szemszögéből láttatja az emberrablók behatolását a házba (szubjektív kép), így fokozva a végtelenségig az izgalmakat. A kamera ilyen típusú elrejtése nem elég, hogy a távolból láttatja az eseményeket, még meg is fricskázza azzal a nézőt, hogy egy pillanatra sem megy közelebb az eseményekhez. Egyszerűen nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy bármi konkrétumot is megmutasson magából a támadásból, ezzel mégis az ellenkező hatást éri el és közelebb hozza a nézőhöz az eseményeket – szigorúan lelkiekben.

Ami a későbbi „nyomozást” illeti: mi mást is várhatnánk egy volt titkosügynöktől, mintsem hogy a maga feje után menve és törvényt nem ismerve kerítse elő azt, aki a legfontosabb neki az életében. Mills amellett, hogy kiválóan nyomoz meglehetősen öntörvényű (munkahelyi ártalom), ennél fogva igen sajátos és gyakran brutális eszközöket vet be az előrelépés érdekében. Nem riad vissza sem a villamosszék használatától sem pedig attól, hogy golyót eresszen egykori kollégája feleségébe – mégsem tudjuk megvetni őt ezért. Annak ellenére nem, hogy néha már túlmegy minden határon és marhára nem érdekli, hány gyerek marad árván/félárván különböző akciói során. Persze eszünk ágában sincs sajnálni Mills áldozatait.

Az albán maffia lánykereskedelem „szakosztálya” valósággal virágzik Párizsban, köszönhetően a hiszékeny turistáknak és még inkább a hatóságoknak. Kim és Amanda a lehető legrosszabb szervezetnek esnek áldozatul nyaralásuk alatt – az álmuk pedig rémálommá válik. Az albánok veszélyességét pedig mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy 96 óra elég nekik arra, hogy az elrabolt lányokat ne találja meg többé senki sem. Senki, kivéve Bryan Millst: neki épp elég ez a 4 nap arra, hogy leszámoljon a Marko-bagázzsal (mert ugye az albánoknál mindenki Marko…) és épségben vigye haza a lányát, hogy aztán ott folytassanak mindent, ahol abbahagyták.

Azt kell mondjam, az Elrabolva abszolút levett a lábamról: ami egy újabb előre lejátszott akciófilmnek indult egy csapásra megtelt élettel, várt és nem várt fordulatokkal és ami a legfontosabb: kiszámíthatatlansággal. Igenis követeltem tőle, hogy verjen át, húzzon be a csőbe; hitesse el velem hogy igen, minden rendben lesz, hogy aztán mire végképp sikerül beleélni magam az izgalmak korai lecsillapodásába egy Mills fejére mért jól irányzott ütéssel jelezze: nem megyek én még innen sehova. Morel Luc Besson hathatós segítségével elérte azt, ami minden rendező álma: a néző még a végefőcím felhangzásakor sem lehet biztos benne, tartogat-e még valamit az alkotó a tarsolyában. Ennél jobb ajánlólevél nem kell.