NPORT

Szomorú hír a rajongóknak: Hollywood Songokuval ez esetben bizony alaposan mellényúlt. A japán animék napjainkban kezdtek el ugyan gomba módra szaporodni, de a robbanás jó húsz évvel ezelőttre tehető.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Egy egész generáció nőtt fel rajtuk: a fiúk Dragonball, a lányok Sailor Moon lázban égtek, a kivételek pedig maradtak a jól bevált vasárnapi Walt Disney sorozatoknál. Vagy: lány létükre hétköznapinak cseppet sem nevezhető Dragonball mánia lett úrrá rajtuk és ahelyett, hogy Sailor Moon figurákat gyűjtöttek volna, az osztály hímnemű tagjaival kámeháméztak az iskola folyosóin.

Jelen sorok szerzője ez utóbbi kategóriába tartozik és a Dragonball – Evolúció filmet látva elszörnyedve vette tudomásul, mit csinált Hollywood az ő valaha volt kedvenc anime-sorozatából. Katasztrófát. Pedig a producerek nem bízták a véletlenre, már ami a költségvetést illeti: 100 millió dollárból már igazán tisztességes mozifilmet lehet készíteni, digitális effektekkel, CGI-vel meg mindennel, ami egy full extrás látványvilághoz szükségeltetik.

A Papírrepülők óta pedig azt is tudjuk, hogy már 17 millió forintból is ki lehet hozni egy mindenféle speciális effekteket nélkülöző egészestés játékfilmet. Mindenesetre amit Szabó Simon fillérekből meg tudott oldani, az James Wongnak még dollármilliókból sem sikerült: élvezhető mozifilmet csinálni. Képregényt filmvászonra adaptálni pedig igazán nem nagy ördöngösség: Pókember 2007-re már trilógiává nőtte ki magát, Batmanről Christopher Nolan már a sokadik bőrt készül lehúzni, ami pedig Frank Miller Sin Cityjét illeti, ha minden jól megy 2010-ben már a mozikban élvezhetjük a sorozat második részét is.

Ami a japánoknak összejött anime formájában, az most csúfos bukással fenyegeti a Dragonball élőszereplős változatát. Persze túlzás lenne mindent James Wong szemére hányni. A lagymatag történet, az idióta lassításokban kimerülő speciális effektusok és a gyenge színészi játék egytől-egyig hozzátesznek a film 3,2-es imdb-s átlagához. De menjünk csak szépen sorjában. Ha nem tudnánk, hogy mit is kéne várnunk a Dragonball – Evolúciótól azt hihetnénk, egy „a lúzer srác belezúg a gimi legjobb nőjébe” típusú amerikai tinifilmmel van dolgunk. A baj csak az, hogy egészen a film feléig ezt a sémát követi a rendező, némi keleti hatásokkal megspékelve. Goku a nagyapjával él, bringával jár suliba és nem mellesleg nem örvend túl nagy népszerűségnek a gimis srácok körében.

Mindez persze nem okoz neki különösebb problémát a meglehetősen hülye névvel megáldott Chi Chi meghódításában, igaz, mindehhez az is kell, hogy egyetlen ütés nélkül küldje padlóra az őt szekáló „menő” iskolatársakat. Ekkora már el is értünk a film feléig, ahol is végre beindul a történet – már amennyire egy kis Polski be tud indulni eldugult kipufogócsővel. Ha veszünk egy tisztességes akciófilmet – márpedig akárhogy is nézzük, a Dragonball normális esetben akció-fantasy lenne és semmiképpen sem tinédzserfilm – kizárt dolog, hogy a készítők a 75. percben megállj parancsoljanak a történetnek. James Wong mindenesetre ezt teszi, és a filmet látva ez inkább megváltás a néző számára – attól tartok azonban, a rendezőnek nem ez volt a célja a rövidfilmek maximális hosszát öt perccel meghaladó alkotásával.

Ahhoz, hogy Goku története egy hajszálnyit is működjön, nem lenne szabad harminc percbe sűríteni a sárkánygömbök felkutatását és a végső csatát Piccolóval meg az egyszemélyes bandájával. Valószínű azonban, hogy ezen a filmen már a 100 perces hossz sem segítene, maximum a nézőket vinné idő előtt közelebb a mozi kijáratához. Goku és Piccolo harcára nem is érdemes szót fecsérelni, már ami a gigantikus költségvetéstől jogosan elvárt speciális effekteket illeti. Vörösen izzó és lebegő sárkánygömbök, a Marsot is megszégyenítő kietlen táj és egy pár rakéta módjára elsüvítő „kame hame ha” – ennyivel le lehet írni a film végi „hatalmas” összecsapást.

Ja, meg persze egy gyomorgörcsös módjára szörnnyé változó főszereplővel. Nem szabad elfeledkeznünk a film eleji lassításokról sem. Az, hogy a rendezőnek mi lehetett a célja egy ultralassan betörő ablaküveggel azon kívül, hogy milyen szép is, ahogy megreped a biztonsági üveg, rejtély. Talán az animék sajátos harcjeleneteit akarta visszaadni, ez esetben azonban rossz helyen alkalmazta a slow motion technikát.

Ami pedig a szereplőket illeti, ők sem úszhatják meg egykönnyen: az, hogy Songoku nevét a filmben egyszerűsített formában használják, a „son” előtag nélkül önmagában még nem olyan nagy bűn tekintve, hogy az első Dragonball részekben is gyakran hívják Gokunak Songokut. A farok levágása is érthető, tekintve, hogy egy fél méteres majomfarokkal rohangáló srác nagy valószínűséggel nem illene bele egy amerikai tinédzserfilmbe. Az már mellékes, hogy Songokut nem csak fizikailag fosztották meg a farkától, hanem átvitt értelemben is. Mindehhez nagymértékben hozzájárul a szánalmas színészi játék, no meg a pocsék módon kiválasztott magyar szinkronhang. A többi szereplőt tekintve sem lehetünk tanúi olyan hűdelátványos alakításoknak; talán még a fodrász nyújtotta a legemlékezetesebbet azzal, hogy rendkívül egyszerű módon áramot vezetett Justin Chatwinbe a kívánt frizura elérésének érdekében.

A Dragonball – Evolúció kitűnő példája annak, hogyan ne csináljunk egy jól működő képregényből/rajzfilmsorozatból élőszereplős filmváltozatot. Persze évente egyszer-kétszer Hollywoodnak is illik beleszaladnia egy-egy méretes bukásba, de az, hogy pont a Dragonball esett áldozatául ennek a törvényszerűségnek, kifejezetten elszomorító. Ami pedig a folytatást illeti, az lenne talán a legjobb, ha meg sem próbálnák – legalábbis ne ezzel az alkotógárdával.