NPORT

A másik kezem a kormányon és csodálkozva figyelem a mellettem araszolókat micsoda stresszben kergetik egymást lámpától lámpáig. Szinte kívülről nézem az egészet, pedig én magam is részese vagyok a dugóban araszolók népes táborának.

Tapasztalatból tudom, hogy ez az állapot viszonylag kevés autóban tudja utolérni a vezetőt. Különböző tesztek alkalmával volt már időm észrevenni, hogy az ember hajlamos idomulni az autóhoz. Így lehet az, hogy egy BMW egy hétvégi utazás során is kihozza a kisördögöt a vezetőből, míg egy Volvo akkor is megnyugtatja a sofőrt, ha egy dugóban araszol hosszú perceken át. Ha pedig a megújult C70-est nézzük, az a szokásosnál is jobban kizárja a mindennapok gondjait a vezető életéből.

Az autó kívülről kimondottan szép. Nem szoktam ezzel vagdalkozni, hiszen egy jármű formáját a legtöbb esetben mindenki a saját ízlése szerint ítéli meg, de az egyhetes tesztperiódus alatt nem találkoztam olyannal, akinek ne tetszett volna a Volvó kupé–kabriója. Ez különösen annak fényében nagy dicsőség, hogy az autó alapjaként továbbra is a Ford Focus CC szolgál, ami azért erősen megosztja a szemlélőket. A C70-es esetében erről szó sincs, sőt feltűnően arányos, bár ez hátulütőkkel is jár. Az egyik ilyen hátrány a csomagtér mérete, ami kisebb, mint várnánk – legalábbis nyitott tetővel. Mivel nincs „púp” a farán, így a tető is mélyebbre nyitódik, ez pedig gyakorlatilag használhatatlanná teszi ilyenkor a csomagteret. A másik hátrány a tengelytávból adódik. A Volvo ugyanis 2+2 ülésesnek nyilvánította az autót, de valójában egy átlagos sofőr mögött már senki nem fér el. Erre utal az is, hogy a szélfogó sem a négy fős utazásokhoz lett kitalálva.

Ha mégis megpróbálna beülni valaki hátra, akkor azokra azért gondoltak a svéd mérnökök. Az ülések könnyen dönthetők és csúsztathatók, az általunk próbált Summum változatban természetesen elektromosan. Elől egyébként kényelmes az autó, bár ez nem meglepő. A kisebb modellektől örökölt műszerfal is jól áll neki, az illesztések pontosak, a felhasznált anyagok minőségiek. A motor érdekes pontja az autónak. Ezzel az erőforrással ugyanis nem rendelhető az autó. A D5-ös motor 180 lóerős változata helyett manapság már a D4 jelű (ez is öthengeres, de teljesítménye 177 lóerő, nyomatéka viszont 400 Nm) a legerősebb gázolajos, benzinesből pedig a T5 jelenti az alternatívát a maga 230 lóerejével.

A tesztelt motorunk karakterisztikája leginkább a D4-re hasonlíthat. Minden esetre kellemes párosítást jelent az ötsebességes automata váltóval az öthengeres dízel. Kézzel is kapcsolható ugyan, de ez eszembe sem jutott, annak ellenére sem, hogy nem vagyok az automatákhoz szokva. Nyugodtan, finoman teszi a dolgát, talán egy picit lehetne gyorsabb. Ami azonban kárpótol minden hiányossága miatt, az nem más, mint a motorhang. A D5 öblös „hortyogása” nagy élményt jelent főleg leengedett tető mellett.

Apropó tető. Természetesen csak álló helyzetben működik, a teljes nyitáshoz valamivel kevesebb mint 30 másodperc szükséges. A vezetési élmény, amit az autó nyújt elképesztő. A futómű kemény, de toleráns. A fékek határozottak és hosszabb megerőltetés után sem fáradnak. Legyen szó akár komolyabb tempóról, vagy kényelmes csordogálásról, nem probléma a C70-nek. A fogyasztás is kellemesen alakul, viszonylag sok városi, nyitott tetős autózás után is nyolc liter körül alakult, ami ismerve az autó súlyát igen kellemes adat.

Viszonylag sok autót próbáltam már és mostanság már ritkán száll meg az érzés, hogy nagyon elfogadnék egy tesztautót. Nos a C70-et fájó szívvel vittem vissza. Persze lehet, hogy télen nem használnám szívesen. Az is lehet, hogy előbb utóbb szembesülnék a csomagtér hiányosságaival és biztos, hogy az első gyermekem megszületése vennék mellé egy kombit. De most nagyon elfogadnám, annyira együtt lehet vele élni. Egyrészt azért, mert fenemód elegáns és szép. Másrészt egészen jól használható és hatalmas élményt nyújt. Persze mindez el is várható egy ilyen, közel tizenöt millió forintos autótól.