NPORT

 Nem sokon múlott, hogy nem csak a bal lábát vesztette el, de őrangyala kitartott mellette, sőt, visszavezette a tanórákra és a sportpályákra is. Visszavárták a gyerekek, a szülők, a kollégák, s visszavágyott maga is, hiszen dolgozni, tanítani akar. És síelni.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Nem is értem hogy történhetett, hiszen sokkal komolyabb pályákon is gond nélkül síeltem, Kokaván behunyt szemmel végigmegyek bármikor – mondta szinte szabadkozva családi házuk teraszán Szabóné Sipos Éva, akivel rehabilitációjáról és terveiről ültünk le beszélgetni. Fényképeket nézegetünk. Négy hónappal a balesete után biciklizik a rehabilitációs központban, közben nevetve integet az objektívnek. Azt mondja, eszébe sem jutott, hogy ne üljön fel. Majd gyerekrajzok kerülnek elő, a diákjai küldték őket.

„Szeretünk Éva néni”, „Gyógyulj meg!”, „Gyere vissza minél hamarabb” – áll girbe-gurba betűkkel a madarakat, szíveket, szigetet ábrázoló rajzok felett. S hét hónappal „újraszületése” után Szabóné Sipos Éva visszatért a Beszterce-lakótelepi iskolába, órát tartott, mintha mi sem történt volna. Vágyott vissza, a gyerekek, a kollégák közé, annak ellenére, hogy kis híján az életével fizetett egy pillanatnyi figyelmetlenségért.

Kritikus órák után
– A sípályán mindent megtettek a megmentésemért, amiért míg élek, hálás leszek. A mentőhelikopterrel először Miskolcra akartak hozni, de mondták: akkora utat nem élnék túl, így Hnústára vittek. Sok vért veszítettem, de a mentőorvos mindig életre pofozott. A kórházban elvégezték az operációt, aztán az intenzív osztályra kerültem, ahol mindig ült nővér az ágyam mellett, hogy itasson. Egyetlen egyszer törtem össze, amikor a fiaim és a férjem arcát megláttam a kórházban, akkor döbbentem rá, hogy nagyon rosszul nézhetek ki – nevetett.

Öt nap után Salgótarjánba, a Szent Lázár Megyei Kórházba szállították, itt a gondos ápolás mellett a baleseti sebészet orvosainak hathatós segítségével egy hét múlva már az Országos Rehabilitációs Központban készült a visszatérésére. Mert lábra akart állni.

– Egy pillanatig nem fordult meg bennem, hogy tolószékben éljem le a hátralévő életem, itthon sincs semmi átalakítva a közlekedésemhez. Mosok, főzök, porszívózok, ellátom magam, igaz, mindenhez picit több idő kell, s Attila is nagyon-nagyon sokat segít. Fizikailag is, pszichésen is. Az iskolába, az órákra is elgyalogolok, nagyon vigyázok, hogy mindig pontosan megérkezzek és rokkantként sem ülve tartom az órákat. Sőt... – mondja és rögtönzött bemutatót tart, ott, a terasz kövén: fejen áll, tökéletes egyensúllyal és tartással.

– Ha ezt látná Attila, mérges lenne – mondta megint nevetve. – Pedig szeretnék én még síelni is. Nem tudom hogyan, egy, vagy két lábon, snowboardon, de szeretnék!

A rehabilitációja a „szokásostól” sokkal rövidebb volt, talán a sportemberek keménysége, kitartása segítette. Reggel és este úszott, napi két edzésen két gyógytornász foglalkozott vele, de igen rövid idő után egyedül is megcsinálta a feladatokat. Nagyon hamar kerékpárra ült, gumiasztalra állt, ahol egyensúlyérzékét fejlesztette. Egyetlen egyszer szontyolodott el, egy téli estén, amikor a nagy pelyhekben szállingózó havat bámulta a központ szobájának ablakából. Vajon síelhet még valaha...?

– Májusban hagyhattam el a rehabilitációs központot, de persze itthon is folyamatosan edzenem kell, tartani a súlyom, mert a protézis akkor illeszkedik tökéletesen. Közben hívtak az iskolából vissza, a kollégák is, a gyerekek is, s mivel nyolcadikos osztályom van, hát nem sokat gondolkodtam, igent mondtam. Igaz, így az egy év táppénz helyett csak hét hónapot vettem igénybe, emiatt a rokkantnyugdíjam is kevesebb lett hatezer forinttal, de dolgozni akartam. Simon Tiborral, a SKÁID igazgatójával megbeszéltük: ha az iskola megoldja, semmi akadálya, hogy csökkentett munkaidőben térjek vissza. A központi évnyitón megköszöntem, hogy segítettek a felépülésemben és a visszatérésemben, szeptemberben pedig elkezdtem a tanítást, atlétikában, kézilabdában is versenyekre járunk, országos helyezéseket szerzünk – emlékezett a testnevelő-edző.

Még olimpikon is lehet
Sőt: azon kezdett gondolkodni, hogyan folytathatná tovább életét. Gyermekkora óta elszakíthatatlan a sporttól. Kézilabdázott, az SBTC-ben Szabó Gábor kezei alatt az NB II-ig vitte. Férjével is e sportág révén ismerkedett meg, sőt, mindkét fia játszik a mai napig is: Gábor a Gyömrő KC csapatában, Tamás Spanyolországban, az élvonalbeli Arrate fiókcsapatában. Idehaza a testnevelő-edző házaspár országosan elismert utánpótlás-nevelő bázissá emelte a Beszterce-lakótelepi iskolát, a Magyar Kézilabda Szövetségétől kétszer is kaptak olyan elismerést, amelyet csak kevés iskola tudhat magáénak Magyarországon. Az országban egyedülálló módon valamennyi korosztályos csapatot Éva és Attila edzi, munkájukba besegítenek szülők, volt tanítványok is. Számtalan élvonalbeli, vagy válogatott játékos sportpályafutását indították el, így érthető: Szabóné Sipos Éva nem akart egyik pillanatról a másikra elszakadni mindettől.

Ülőröplabdázni kezdett a Törekvés SE égisze alatt, sőt, a formálódó női válogatott tagja lett az Eb-bronzérmes Szlovénia elleni meccsen. Kälbl Katalin vezeti az edzéseiket, s a csapatot menedzselő Mihályi András sportújságíró szerint nem tűnik lehetetlen célnak, hogy a jövő évi kvalifikációs meccsek után ott legyenek a következő paralimpián Londonban.

S persze az örök szerelemről, a síelésről sem kellene végleg lemondania, ha... – ... ha valamilyen módon a jelenlegi, három év múlva cserére szoruló protézisemet egy sokkal komolyabbra, egy C-legre cserélhetném – mondta. – Ez egy számítógép vezérlésű protézis, amivel szinte az eredeti láb mozgása adható vissza azáltal, hogy tükrözik az ép láb mozgását. Ezzel tisztább a járáskép, például lépcsőn váltva lehet lépegetni, nem mindig egymás mellé lépve haladni, de sportolásra is alkalmas. Magyarországon ma hét embernek van ilyen, tudomásom szerint egy kapott rá OEP-támogatást, anélkül nagyon drága, tíz-tizenegymillió forint. Mint testnevelő és edző esetleg lenne esélyem támogatásra, persze így is jelentős, többmilliós önerőt kellene beletennünk – mesélt.

Két szék között...
A sors azonban újabb erőpróba elé állította Évát: januárban létszámleépítés miatt elköszöntek tőle, ezekben a napokban a felmondási idejét tölti. – Nekem annyit mondtak, hogy szakmai szempontból az utolsók között küldenének el, de ezek szerint nem ez a szempont döntött. Mivel a rokkantnyugdíjam mellett visszajöttem tanítani, így még végkielégítés sem jár nekem, több havi béremnek megfelelő összeget buktam ezzel el. Ráadásul ha rokkantnyugdíjasként nem taníthatok, a következő protéziscserénél nem lesz esélyem OEP-támogatásra, csak a legalapabbat kaphatom, azzal pedig nagyon nehéz még járni is... – kesereg. – Egyelőre azonban tanítok, a gyerekek közt nagyon jó, közéjük nem viszem be a gondjaimat. A gyerekeknek az órákon és edzéseken jó kedvük kell legyen, s ez rajtam múlik – mosolygott. S lassan készülődni kezdett; fél tizenegytől várták a diákjai, hiszen testnevelésóra, délután pedig edzés lesz...