NPORT

Magyarságunk, hazánk életében sorsdöntő lépést tett: nemet mondott a pogányságra, nemet mondott a világot sodró hullámoknak, minden hazaárulóval szembeszállt – Márai szavaival élve: nyugatra ment, de nem felejtette el, hogy keletről jött. Bár már édesapja, Géza fejedelem is egyengette az utat az egységes nemzet felé, mégis ő volt az, aki számos cselekedetével, a nép összefogásával megteremtette Magyarországot.

Ez Magyarország születésnapja, együtt az ország. A fényes, pompás ünnepségek ugyan egyre jobban próbálják elcsalni a figyelmünket István királyról, de ne feledjük: ez a nap az övé. Szent Jobbja, amelyet 20-án délután körbehordoznak Budapest szívében, éppen jelenlétét mutatja, őrként vigyázz az országra. Sokáig nem lehetett megtartani a körmenetet, nem volt szabad megnézni, imádkozni előtte – elrejtették, féltek tőle. Mutatja-e valami ettől jobban a Szent Jobbunk hatalmát és erejét? Az ünnepi kenyérszegés pillanatai is mutathatnak jelképet, kapcsolódhatnak hozzá: egyrészt a testi táplálék miatt, amire törekedett, hogy meglegyen az ország lakóinak, másrészt a lelki táplálék miatt, amire szintén törekedett, amikor papokat, szerzeteseket hívott, hogy – felismerve a „Nemcsak kenyérrel él az ember…” gondolat igazságát – tanítsák, lelkileg feltöltsék a népet.

Ne feledjük: a nép is akarta, szomjazta, kívánta az igaz szót. Népünkben – a kutatók újabb álláspontja szerint – már a kereszténység felvétele előtt jelen volt a Boldogasszony-tisztelet, mi több, Szent István király közbenjárására terjedhetett el széles körben. Ezt a hitet, amit István király ültetett a népbe, jöhetett tatár, török, német vagy orosz megszállás, senki sem tudta kiirtani az igazán erős, magyar emberekből. A tatár támadások után volt nekünk egy Szent Margitunk, a török támadásokból újjáépült, feltámadt az ország, a német megszálláskor elrejtett és az országból kijuttatott Szent Jobb az 1945-ös körmenet előtti napon visszakerült Magyarországra, az orosz megszállás ugyan hosszú, embert próbáló volt, mégis maradtak családok, akiknek a vészterhes időkben is a kereszt volt a falon.

A magyarok mindig talpra álltak, a legnehezebb időben is. Nem volt olyan helyzet, még Trianon tragédiája után sem, amiből nem tudtunk volna fájdalommal, könnyes szemmel ugyan, de felállni, előretekinteni, és elindulni István király útján. Az, hogy erről az útról néha letévedtünk, nem nekünk róható fel bűnül, és a Szent Jobb visszavezette a népet a járható útra. István királyt Szent László 1083-ban szentté avattatta Imre herceggel, Gellért püspökkel és három szerzetessel együtt. Így tehát alig fél évszázaddal a halála után már a szentek között tisztelte őt a katolikus egyház. Elismerték, hogy helyes volt, amit tett, hogy helyes volt, hogy levágta a pogány ágakat a friss magyar hajtások közül, hogy a magyarságot minden tekintetben tiszta nemzetté formálta. Ő volt Szent István király, akire emlékezünk. A halálának 900. évfordulóján, 1938-ban nagy ünnepségeket rendeztek, emlékét törvénybe iktatta az Országgyűlés, az évet pedig emlékévvé nyilvánították.

Külön figyelmet kapott Magyarország, mivel májusban Budapesten rendezték a 34. Eucharisztikus Világkongresszust. Ekkor Serédi Jusztinián volt a katolikus főpap, hercegprímás, aki nagy érdemeket szerzett az emlékév megülésében, István király örökségének megőrzésében. Ekkor indították országjáró útjára az Aranyvonatot, amely a koronázási ékszereket és István király jobbját vitte körbe az országban. Az első bécsi döntésnek köszönhetően, 1938. november 2-án visszatért a Felvidék, így a vonat 1939 májusában eljutott Rozsnyóra, május 7-én pedig városunkba, Salgótarjánba is, ahol dr. Förster Kálmán polgármester köszöntötte a bíboros-hercegprímást, majd a hívek a 70 perces itt-tartózkodás alatt imádkozhattak az első királyunk előtt. Volt egy különleges tulajdonsága: lassan haladt, hogy azokon a helyeken, ahol nem állt meg, a hívek megcsodálhassák, és le tudják róni tiszteletüket előtte.

A feljegyzésekből tudjuk: könnyes szemmel, térdre borulva fogadták az Aranyvonatot. Így ünnepelt a harmincas évek Magyarországa: hittel, becsülettel, szeretettel – így fogadta, így zárta szívébe István királyt, államalapítónkat. És ugyanilyen szeretettel emlegetjük ezer év óta. A mai szentmiséken így énekelünk: „Magyarok fénye! / Ország reménye! / Légy áldott Szent István király!”

Szent István törvényeiben védte az igazán fontos értékeket: a hazát, a családot, az egyházat. Hagyta, hogy a jó szót hirdessék, hogy bátorítsanak: az embereknek akarta a jót, ezért is őrizték meg szívükben. Intelmei, amelyeket fiának, Imre hercegnek írt – és amelyek ezer év távlatából ránk maradtak – mindig megszívlelendők, igazak: „szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz.”