NPORT

Ez alkalomból kerestük meg az atyát, akit papi hivatása három évtizedének tanulságairól, szépségeiről kérdeztük.

– Milyen volt a családi közeg, amelyben nevelkedett, s hogyan kapott elhívást Istentől?
– 1954-ben születtem Budapesten. Vallásos családban nőttem fel, édesapám kutató-elektromérnök, édesanyám tanítónő, két húgom van. A kultúra és a művészet igényét a szüleim tudatosan próbálták belém nevelni. Rendszeresen jártunk moziba, operába, színházba, kiállításokra, úgy is mondhatom: kultúrkörnyezetből jöttem. Nem egyházi iskolában tanultam, hanem az újpesti Könyves Kálmán világi gimnáziumban. Érettségi után csak azt tudtam: mindenképpen emberekkel szeretnék foglalkozni. Tanár, orvos akartam lenni, három évig kórházban dolgoztam. Ott találkoztam először a szenvedéssel, magánnyal, emberi kiszolgáltatottsággal, értelmes és értelmetlen életekkel, útkeresésekkel. Egy bő év leforgása alatt érlelődött meg bennem, hogy pap leszek, akkor már tudtam, hogy ez a sorsom.

Igent mondtam, s ez az egyik legnagyobb tett, Isten akaratára. Egy este éppen lefekvésre készültünk, amikor bekopogtam a szüleim szobájába és bejelentettem, hogy pap leszek. Édesapám a maga nagyszerű szellemiségével azt mondta: „Jó, fiam, de akkor legyél becsületes, jó pap. Mi melletted vagyunk és segítünk.” Édesanyám örömében, vagy bánatában elsírta magát. Három év után kerültem be az egri szemináriumba mint váci egyházmegyés. Zártkörű intézet volt, nagyon szépek az emlékeim, nagyszerű szeretettel, szigorúsággal, de atyai jósággal neveltek minket a tanáraink. Egy életre elindítottak. Harminc év után őszintén mondhatom, hogy sose bántam meg a döntésemet. Boldog, kiegyensúlyozott papnak érzem magam, bár nem mondom, hogy nem voltak nehézségeim.
– Gondolom, élesen megmaradt önben pappá szentelésének emléke. 
– Olyan, mintha tegnapelőtt történt volna. 1980. június 21-én a kispapok védőszentjének, Szent Alajosnak napján szentelt fel ötödmagammal Maros Izidor, akkori váci megyéspüspök. A szertartás három mozzanata elevenen él bennem. Az első az, amikor a püspök atya ősi módszer szerint kézrátétellel szentelt fel, akár az apostolok idején. Ez a pillanat egy gyönyörű, kétezer éves kontinuitást jelent. A másik, amikor le kellett hasalni a szőnyegre, megsemmisülve a múltnak és egy új életet kezdeni. Fölöttünk pedig zengett a Cecília kórus litániája. S a harmadik, amikor először magamra öltöttem a miséző papi ruhát.
– Hogyan folytatódott papi pályája?
– Először Kistarcsán, Kiskunfélegyházán, aztán Kecskeméten szolgáltam, majd két évig a bécsi római katolikus egyetemen tanultam lelkiségtörténetet. Ott magiszteri fokozatot értem el, s a Pázmány Péter Római Katolikus Egyetemen doktoráltam Prohászka Ottokár lelkiségéből. 1993-ban Vácra kerültem, ahol a Hétkápolna kegytemplomnak lettem az igazgatója, s Keszthelyi Ferenc megyéspüspök úr személyi titkáraként tevékenykedtem.

Emellett a szemináriumban kispapokat tanítottam, lelki vezetőjük voltam és művészettörténetet oktattam. 1998-ban kanonok, majd címzetes prépost lettem. Még jobban megszerettem az egyházat, ezt a csodálatos, Jézus alapította lelki közösséget, amely hánykódik, de nem süllyed el, s mindig meg tud újulni. Megrendítő az, hogy kétezer év óta hányan meg akarták ásni az egyház sírját, és mégis mindenen túljutunk, hiszen Jézus megígérte, hogy velünk van a világ végezetéig.
– Öt esztendeje, 2005-ben Balassagyarmatra került, s megismerte a palóc lelkiséget. Milyen benyomásokat szerzett?
– Nem volt könnyű az átmenet. Szerettem Vácon lenni, nem tagadom. Gyarmatot, a palóc lelkületet nem ismertem. Előtte egy évvel voltam itt bérmálni, de akkor még nem tudtam, hogy idekerülök mint plébános. Isten akkor egy szertartáson keresztül bemutatta ezt a világot. Gyorsan megszerettem, magaménak éreztem ezt a kedves várost, rengeteg barátra tettem szert. Mélylelkűek, egyház- és paptisztelőek, őszinték az itteni emberek. Van bennük valami önérzetes büszkeség, így könnyen meg lehet bántani őket. Magukhoz nem túl bőkezűek, de hogyha adakozni kell, csodálatos jólelkűség mutatkozik meg.

A szentmisére sokan járnak, az egyházi statisztika itt minden szempontból sokkalta jobb lehet, mint az országos átlag. Ipolyszög, Szügy, Csesztve és a gyarmati Újtemplom tartozik még hozzám. Nógrád megye főespereseként pedig a plébániákat látogatom, így eléggé megismertem a megyét. Az eldugott nógrádi falvakban még erős a hagyomány. Ez engem is erősít, mint papot. Ha látok egy tiszta, hűséges házasságot, az például erősíti a papi cölibátusomat. A hívek imádsága, ájtatossága, szentgyónása, a népi hagyományok őrzése engem tesz erőssé. Először is jó ember, jó keresztény, jó magyar, jó pap szeretnék lenni. Új misés jelmondatomban „Hittel, amely a szeretet által tevékeny” benne van a hit, remény és a szeretet, a három isteni erény. Úgy érzem, a szeretet a fő parancsolat, az élet egyetlen értelme.
– Hogyan telnek a mindennapjai, s hogyan készül fel a prédikációira?
– Öt templom öröme, gondja csapódik le nálam. A szentmiséken kívül számos a teendő: jegyes oktatást tartok, a kórus lelki vezetője vagyok, a házas hittan, rózsafüzér társulat, Szent Mónika közösség, ifjúsági hittan, katekomenátus mind-mind a mindennapok részei, s a pontos, precíz adminisztráció, az anyagi dolgokkal való foglalkozás is a tevékenységi körömbe tartozik. Kórházban, börtönben, iskolában is szolgálok. Elvileg kedden van szabadnapom, akkor bevásárolok, vagy hazamegyek a szüleimhez, húgaimhoz, kirándulok, úszom. Szeretek világot látni, szeretem a természetet, a művészetet. Egy közösséget a közös program, a közös élmény hoz össze. Legutóbb a Szentföldön jártunk az egyházközséggel, s az utazások élményét szeretem megosztani az emberekkel az előadásaimban.

Minden szép Istentől van. Ha rá tudunk a szépségre csodálkozni ebben a rohanó, pénz- és fegyvercsörgéses világban, megtisztulhatunk, katarzist élünk át. A szépség által kerülhetnek közelebb egymáshoz az emberek, akár önmagukhoz és a Jóistenhez is. A természet a Jóisten ujjlenyomata. Ha rácsodálkozom, az alkotóra csodálkozom rá. A szentek és a művészek tudnak legjobban belelátni Isten titkaiba. Ami a prédikációt illeti: harminc év után már van egy kis rutin, de rutinból nem szabad megélni. Ami ma friss, holnap már nem az. Egy papnak szinte hétfőn el kell elkezdenie a vasárnapi szentbeszédet. Olvasom az evangéliumot, gyűjtöm az ötleteket, imádkozom. Szeretem a történeteket, a hasonlatokat, a példabeszédeket, a napi aktualitásokat.

A hívekért vagyok pap, de velük együtt keresztény. Engem is sújtanak a nehézségek, a tragédiák, a hívek gyásza, fájdalma, öröme. Egy pásztornak osztoznia kell mindenben. Égni kell, aki gyújtani akar. Kell a napi rendszeres imádság, a csönd, az elmélkedés. Lelki, szépirodalmi olvasmányok, a napi újság, tévéhíradó is szükségesek. Ebben a világban kell élni, nyitottnak lenni, s meg kell mutatni, hogy az élet nem könnyű, de szép, s hogy nem vagyunk magányosak, ugyanazon közösséghez tartozunk. A templomok tatarozása, az esztétikum is azt szolgálja, hogy érezzék a hívek jól magukat, s megérezzék: az egyház nem múzeum, mindig meg tud újulni.
– Melyek a papi hivatás felemelő szépségei?
– Az éltet, az tölt fel, akkor érzem magamat boldognak, amikor érzem, hogy nem vagyok felesleges és tudok adni. Egy jó szót, bátorítást, vigasztalást, egy szentképet, egy útmutatást vagy egy atyai figyelmeztetést. Jó az embereket Isten felé terelni, a szívet célba venni. A másik örömteli pillanat azt érezni, hogy van Isten, Gondviselés. Lehetett volna hűtlennek lenni vagy elbukni, de a Jóisten megőrzött. Nehézségekbe ugyan belevitt, de az Istent szeretőknek minden a javára válik. Bármin mentem át, mindig több lettem általa. Kapunk pofonokat, de azért, hogy ne bízzuk el magunkat, s jobban megértsük a másik ember szenvedését.

A boldogság megelégedettség is. Annak örüljünk, ami van, és ne azon keseregjünk, ami nincsen. Öröm az emberek lelki vezetése, hogy haladnak előre, hogy újra tudnak kezdeni. Az élet azért szép, mert mindig újrakezdhető és odaajándékozható. És ebben segíteni nagy dolog. Adni, segíteni, jó irányba terelni, erősíteni, felrázni az embereket – ez az életem értelme.