NPORT

Nos, ez azért volt csúcs a számomra (mint Micimackónak a méz), mert egy olyan csacsogó ember, mint én, a legeslegszívesebben osztja meg véleményét másokkal, a politikától kezdve az állattenyésztésen át igazán bármiről. Bár a témák adottak voltak, én kilométerekre el tudtam kalandozni. A gratulációk, a nevem az újságban…

Persze csak úgy vigyorogtam, mint a „tejbetök”. Igazán azt élveztem, amikor a szerkesztő nyomdafestéket érdemlőnek találta az írásom. Az a legfelemelőbb az egészben számomra, ha egy szaki azt mondja rá: „gyerek ezt odatetted”. Lázba hozott minden csütörtök reggel a kíváncsiság: benne leszek? Nem, ez most száraz, unalmas lett... Biztos benne lesz, benne kell lennie, annyira jó volt írni… – értik mire gondolok?

Szuper volt, hogy számítottak a munkámra. Nem úgy, mint a matektanárom, hogy én biztosan megcsinálom a szorgalmit – ez teljesen más volt. Ez most nem vicc, de tényleg, hozzájárulhattam valamihez, ami már komolyabb a házinál! Írni a sajtóban – szerintem azért jó újságírónak lenni, mert minden témában más az ember. Hol a rockzenésszel játszik együtt, vagy a néptáncos csoporttal ropja a színpadon – ettől olyan különleges. Minden írásnak megvan a maga érdekessége, ha nem éli bele magát, a cikk elveszíti varázsát. Minden téma tágítja írója látókörét, emiatt olyan sokoldalú személyiség az alkotója, ez tetszik nekem. Lehettem jós a jövőmmel kapcsolatban, vagy tanácsadó, a „ne drogozz, segítünk” szlogenű csapat közvetítője. Mégis mit adott a Séta-program nekem?

Itt, az íróasztalom és kedvenc karamellás csokim fölött ülve az a válasz fogalmazódott meg bennem: semmiképpen sem ez az utolsó cikkem! Szóval élve a szójátékkal; nem csak sétálni akarok, a jövőben talán haladni is.

Ebecz Diána - II. Rákóczi Ferenc Gimnázium