NPORT

Sajnos, ez a föld már nincs meg, kicsúszott az unokák kezéből. Felmenőim szegény varsányi emberek voltak, sok nélkülözéssel találkoztak, de kenyér azért mindig volt. A megsebesült és vitézségi érdemrendet kapott dédapám halála után bizony megszaporodtak a családi viszályok, amelyektől az özvegyen maradt dédanyám szenvedett a legtöbbet.

Jól emlékszem szegényre, csúnyán bántak vele, mikor egyes rokonok italszeretete fölemésztette a tartalék pénzeket, őt félresodorták, kihasználták, veszekedtek vele. Sokasodtak a jó és rossz családi események, volt hát mit megbeszélni a nagy összejövetelek alkalmával. Öt éves korom táján élt még – a mi szavunkkal – neném is /nagyanyám nőtestvére/, ő volt a központ, nála jött össze az egész család. Érkeztek Cserhátsurányból, Herencsényből, ki busszal, ki lovaskocsin, de volt, aki gyalog. Jól emlékszem a rokon gyerekekre, akikkel ilyen alkalmakkor sok jó játékot kieszeltünk: színházasdit, „vámpíros” fogócskát, bujócskát.

A mostani, tizenöt éves fejemmel szomorúbbnak látom a jelent: megritkultak ezek a rokonlátogatások, kevés a pénz az utazásra, a személyes látogatásra, de már a telefonálást is nehezen fizetjük ki. Szüleim üzemi munkások, és bizony az annyit emlegetett hiteltörlesztések után már a rezsi kifizetésére alig marad pénzünk. Lehet, hogy a dédszüleim fiatalsága idején jobb volt az élet?

Rácz Dalma
Madách Kollégium, Balassagyarmat