NPORT

Ahogy maga a rendszerváltás kifejezés is újként jelent meg 1990 körül. Ennek a gazdaság- és társadalomtörténeti jelenségnek fent említett kulcsszavai nem csak arra mutatnak rá, hogy milyen jelentős mértékben alakult át az életünk, hanem arra is, hogyan változott – milyen rugalmasan alkalmazkodott – írott és beszélt nyelvünk is.

Milyen leleménnyel találta meg azokat a régi-új nyelvi kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik, jól kifejezik a valóságos folyamatokat, az adott kort – magát. Jómagam örültem, végre őszinték lehetünk: igazat mondhatunk, írhatunk. Ami korábban nem mindig és mindenhol működött. Példaként említem: tudtunk mi már az 1970-es évek végétől is néhány nagyüzemünk kapun belüli munkanélküliségéről, súlyos válságjelenségeiről, mégsem ír(hat)tuk le, még „belső elemző” munkáinkban sem. Ezek után nem azt állítom, hogy jó érzés volt használni mondjuk az elbocsátott, a munkanélküli, a szegény vagy a hajléktalan szavakat, de legalább az igazságérzetünk kielégíttetett. S alig telt el egy kis idő – a lelkem még lubickolt – amikor a politikusaink máris rácáfoltak erre. Mindjárt meghazudtolták magukat, ígéreteiket és egymást is. De nem merték nyíltan bevallani ezt sem.

Ám nyelvü(n)k alkalmazkodott: kitermelte a hazugság elkendőzésére alkalmas kifejezést. Megjelent jellemzően először a parlamenti vitákban, az újságokban, majd a mindennapi nyelvben is a csúsztatás szó, amely napjaink egyik leggyakrabban használt kifejezése lett. Sőt, tartalma sajnálatos módon kiteljesedett: hányszor érjük tetten még bizalmunkat élvező tárgyaló partnereinket is csúsztatáson?!

Minthogy új korunk kulcsszava a csúsztatás kommunikációnk eszköze, bocsánatos bűn is lett. Ám térhódításával az igazság és az igazságérzetünk kapott egy nagy pofont, ami bizony a jóérzésű embernek fáj. Kérdezi is: milyen váltásra, változásra lenne még szükségünk, hogy végre az igazság és ne a csúsztatás legyen a kulcsszavunk?

Baráthi Ottó