NPORT

A temetők köves, néha szűk, másutt sáros ösvényeit járva, elbizonytalanodik néha az ember. Eszébe jut, hogy pár éve még azzal lépkedett a sírok közötti lépcsőkön, aki most itt nyugszik, akihez most ő megy. Gyermekként, a november eleji fagyban is szökdelt a sírok között minduntalan maga mögött hagyva a családot, a rokonságot. Most lassan bandukol az ismerős kövek között.

A fák megnőttek, egyre többet takarnak ki a városból, noha még nem veszítették el teljesen lombjukat. A vasfeszületek rozsdásabbak, a sírköveken, a márványokon, mint mély ráncok, futnak alá a repedések. Van ahol a természet szinte már teljesen visszahódította a sír helyét, de a borostyán fedte megsüllyedt sírra mégis tett valaki egy mécsest. Apró lángja lobogó kis üzenet, hogy mindenkire gondol azért valaki. Talán enélkül nem is lenne túlélhető ez a kusza világ. Ami azért szép, igenis szép, még a temető ösvényeit járva is. Mert amott egy édesanya, karján az újszülöttel, akinek csendesen mondogatja, hogy a nagymama már itt lakik, mellette meg az, aki még téged is karjában tartott.

Másutt egy nagyobbacska gyermek a háromkerekű biciklin ücsörög és nézi ahogy a szülők sorra gyújtják meg a mécseseket. Itt senki nincsen egyedül. Ha a társ, a szeretett ember már nem is szorítja a kezet, ha az értékes barátnak már nincsenek hozzánk szavai, a temetőben akkor sincs egyedül az ember. A szél hordozza a hangjukat, szép mondataik, képekké varázsolódott emlékeik, örökre a lelkünkben maradnak.

Talán ez adhat némi megnyugvást. Ezért kell értékelni azt aki körülvesz, szólni hozzá még ha fáj is, megölelni még akkor is, ha már nem akarja, minél több nyomot hagyni egy életen át. A kisgyermek a biciklin felkacag. A szülők hiába csitítgatják, egyre hangosabban nevet. Hiába, az élet élni akar, mert mi, mert ők így akarják, és van is aki táplálja ennek a forrását.

Gyurián Tibor